Barna Imre: Pont fordítva

Nekem a Balaton

  • Barna Imre
  • 2014. április 14.

Egotrip

Megtanultam olvasni. Nem sokkal később úgy döntött a család, hogy ideje elkezdenem a némettanulást is. Kaptam egy kemény fedelű, vékony könyvet. Ismerős képek és értelmetlenül egymáshoz tapasztott betűk voltak benne: Es war einmal... Hogy Hófehérkéről szól a történet, azt persze hamar kitaláltam.

Meg hogy a háromszögkalapos ember csakis a vadász lehet, aki futni hagyja Hófehérkét, egy szerencsétlen őzikét öl meg helyette, és annak a szívével tér vissza a gonosz mostohához. De az a halandzsa!

Tötete - betűztem hüledezve.

És itt fel is adtam. Kamu az egész, suhant át a fejemen. Tötete.

Később mégis levelezni kezdtem Jochennel, a lipcsei fiúval. Lieber Joachim, kezdődtek a leveleim. Az övéi pedig: Lieber Emerich. Az Emerich én voltam. Ami a leveleket illeti, néhány hasonlóan udvarias mondat után már következett is a búcsú: Nun möchte ich schlie§en. Az életem viszont nagy kanyart vett. Azon kaptam magam, hogy fordítom, amit üggyel-bajjal látni, hallani, gondolni próbálok. Magamat. Probléma lettem, azaz kiindulópont a megoldáshoz, a végeredményhez. Az pedig nem más, mint az Emerich nevű tüzes magyar fiú, aki harapva eszi a zöldpaprikát. Vagy máshonnan nézvést: a magyar lánycsapat gyűrűjében Jochen nevű barátjával tollasozó német srác a diási strandon, aki jó pasi, csak a nevetés nem áll jól neki.

És igyekeztem nem nevetni.

Nekünk akkor a Balaton volt a Riviéra. Az Ostsee lapos volt és szürke. Keleti. A Riviérához igazi útlevél kellett volna, az meg nem volt. Annyi baj legyen, legyintett helyettünk a Sanzonbizottság. Utazni szeretek, de majd kibírom - tercelt rá Németh Lehel Felföldi Anikóra (vagy fordítva), Horváth Tivadar a szomszéd idegesítő lemezéről panaszosan idézte untig, hogy Párizsban szép a nyár, Koós János egy kicsi római lányra emlékezve közölte büszkén: olaszul én se tudok, magyarul te se beszélsz, a Németh-Felföldi páros pedig még büszkébben vágta ki: nem töröm más szavakon a kobakom. Ez persze nyilván vicc is volt, és újabb húsz évvel később, emlékezetes ellenzéki lakáskabaréi egyikén Dalos Gyuri pláne vicces célzattal idézte fel az ilyen "útlevélpótló táncdalokat", de a vérkomoly lényeg még a kora 80-as években sem változott. Hogy van egy lefordítandó eredeti, egy probléma tehát - a Riviéra, Párizs, Róma, mi magunk -, amit meg kell oldani. S hogy ez a probléma bizonyos értelemben kellemetlen is, a megoldás viszont (Az egész nagyvilág nekem te vagy!) megnyugvást, sőt boldogságot hoz.

Dalos persze nagyon is törte más szavakon a fejét, akárcsak én. Belőlem időközben, épp ezért, (ford.) és (szerk.) lett, ő viszont végül fizikailag is átültette magát Bécsbe, majd Berlinbe. A 80-as évek végén, a strahleni műfordítókollégiumban mindazonáltal felfigyelt egy tárgyra, mely azzal kecsegtetett, hogy az akkor már történelminek ígérkező változások küszöbén haszonnal forgathatja majd itt is a magunkfajta. A forgatás szó szerint volt értendő: a tárgy ugyanis a Phrasen-Dreschmaschine nevet viselte, és három papírkorongból állt, tíz-tíz szóval a korongok mindkét oldalán, valamint egy kartontasakból, mely a korongokat közrefogta, és amelynek három-három kukucskálóján ily módon kétszer ezer (vagy a két oldal kombinálásával összesen akár nyolcezer) háromtagú "konzervatív", illetve "progresszív" kifejezést lehetett tekergetés útján megjeleníteni. És az az ötletünk támadt akkor, hogy honosítjuk ezt a szerkentyűt; és mindjárt el is neveztük Szócséplőnek.

A honosítás amúgy klasszikus műfordítói feladatnak tetszett, mely jól szemlélteti majd a jól ismert dilemmát. Hogy ugyanis mit kell fordítani? Szavakat-e, vagy funkciót? Az nyilvánvaló volt, hogy az előbbit szélsőségesen példázó Karinthy-féle megoldás útja ("...s szólt a holló: nevem Mór") ezúttal nem lesz járható. Az a reményünk azonban, hogy a másik megoldástípus viszont mértékletesen alkalmazva is célra vezethet, elhamarkodottnak bizonyult. Szép és kiváló orosz fordító-kolléganőm, Jelena Kosztyukovics például sikeresen adott egyházi szláv Biblia-idézeteket A rózsa neve középkori bencés szerzeteseinek szájába, nekünk ellenben rá kellett jönnünk, hogy a konzervatív/progresszív ellentétpárnak - KREATIVE INNOVATIONSFLEXIBILIT€T, illetve UNERSCHÜTTERLICHE ZUKUNFTSBEWUSSTHEIT - magyarul egyelőre nemhogy a KREATÍV INNOVÁCI"S FLEXIBILITÁS kontra RENDÍTHETETLEN JÖV'TUDAT, de jóval lazább megoldások sem feleltethetők meg. A mondott kétféleségnek itt ugyanis az egyik pillanatban még az állampárti, illetve az ellenzéki duma ellentéte kellett volna hogy megfeleljen (SZOCIALISTA ÉRTÉK'RZÉS kontra EGYESÜLT MAGYAR SZABADSÁG), de mindjárt a következőben valami egészen más, követhetetlen, népnemzeti-reformkomcsi versus csak azért is progresszív, ugyanakkor antikomm., ugyanakkor liberálbolsevik izé. Maradt tehát a katyvasz: nekünk a Balaton, nekem a Gellérthegy. A magyar narancs, mely.

Aztán néhány évvel később mégiscsak megcsináltuk. A mi szócséplőnk korongjainak nemzeti/konzervatív, illetve szociál/liberális oldalaira ráadásul már tizenhat-tizenhat szó került, hogy az eszközzel így az eredetinél jóval több, 2x4096=8192 szólamot, a két oldal kifejezéseit kombinálva pedig akár 32 768 frázist is képezni lehessen. RENDÍTHETETLEN TÖBBSÉGI TRAGÉDIÁ-t és MÉLT"SÁGTELJES GERINCŰ FELEMELKEDÉS-t, illetve ZSID"-KERESZTÉNY MONETÁRIS TÖRÉSVONAL-at vagy ALULR"L JÖV' EUR"PAI MÁSSÁG-ot. És azt hittük, hogy ezzel akkor meg is volnánk: hogy helyrezökkent az idő. Hogy vannak tehát, hogy is ne volnának, a konzervatív, illetve a progresszív magyarok - a csacsi öreg bal meg a jobb -, akik mindenféle hülyeségeket is beszélnek persze, de mi jól az orruk alá dörgöljük ezeket. És 1994 tavaszán, a Mozgó Világ mellékleteként a mi hazánkban is kaphatóvá, megvehetővé és forgathatóvá vált a magyar Szócséplő. Sőt, néhány év múlva, a digitális korszak beköszöntével a netre is felkerült, és ott azóta is forgathatja bárki.

De haszonnal-e vajon?

Az sajnos már 94 nyarán-őszén felderengett, hogy az idő bizony mégsem nekünk dolgozik. A JELZÉSÉRTÉKŰ JOGÁLLAMI KIHÍVÁS megvalósulni látszott ugyan, de az EZERÉVES GYÖKERŰ IGENLÉS útjába akadályok gördültek; és mire mégiscsak elhárultak, úgy úsztak a helyükbe egészen más, nagyon praktikus, de egyre gyorsabban avuló szavatosságú és mind besorolhatatlanabb műszavak, mint papírmasé-szentkorona a Dunán. Később kiderült, hogy A HAZA NEM LEHET ELLENZÉKBEN, másrészt viszont ELKÚRTUK, minekokáért végül is kitört a FÜLKEFORRADALOM, és győzött a CENTRÁLIS ER'TÉR. Az analóg szócséplés napszámosai titkos spin doctorokra cserélődtek, konzervatív és progresszív honfitársaink képzelt menetoszlopait pedig a MAGYAR EMBEREK magyar erőt sugárzó falanxa váltotta fel.

Húsz éve Dalos Gyuri valószínűleg bolondnak nézett volna, ha azzal állok elő, hogy vegyük fel szavaink sorába a REZSIHARC-ot is. Ma ez persze nem volna kérdés. De hová, milyen nevű oldalra tennénk, és mi lenne az ellenpárja? A fiók mélyére kotrok, veszem elő a muzeális eredetit, a huszonöt éves Phrasen-Dreschmaschinét, hátha ihletet kapok. Néhány éve - tudom meg Gyuritól - Frazomlat néven a horvát változata is elkészült. Megmarkolom, fölébe hajolok, forgatom, működik. Milyen kár, hogy németül van ez, gondolom. Tötete.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.