Techet Péter: Svarcgelb

Kié Ausztria?

  • Techet Péter
  • 2016. május 28.

Egotrip

Egy bizonyos Norbert Hofer szabadságpárti képviselő 2007-ben azzal a kérdéssel fordult az osztrák Belügyminisztériumhoz, hogy milyen módon akarják a monarchista tevékenységeket és propagandát visszaszorítani. A képviselő szerint az apró monarchista pártot, a Fekete-Sárga Szövetséget (SGA) be kéne tiltani. Ugyanez a Norbert Hofer a vasárnapi osztrák államfőválasztáson messze a legtöbb szavazatot szerezte: harmincöt százalékos támogatottságot ért el azon osztrákok között, akiknek önálló nemzeti létét amúgy kétségbe vonja. Hofer ugyanis az FPÖ azon ún. német-nemzeti (deutsch­natio­nal) szárnyának képviselője, amely Ausztriát a német nemzet részének tartja.

A Szabadságpárt, az FPÖ, amely a II. világháború utáni nagykoalíciós konszenzusokból kiszorult nácik és liberálisok sajátos szövetségeként alakult, hosszú ideig hivatalosan is ellenezte az osztrák nemzet függetlenségét. Még Jörg Haider is arról beszélt, hogy Ausztria „egy félresikerült abortusz eredménye”.

Az osztrák politikatörténetet a 19. század óta kísérti a német nemzethez való viszony: a nacionalizmus baloldali és liberális eszméjével szemben a katolikus egyház és a Habsburg-dinasztia képviselte az osztrák birodalom nemzetek feletti küldetését. Miután Königgrätzben eldőlt, hogy a német egység porosz és protestáns alapozású lesz – szegény bajorokat még beleszuszakolták –, Bécs még inkább birodalma katolikus és szupranacionális jellegét hangsúlyozta. A kiegyezés rossz kompromisszuma ugyan lehetővé tette, hogy Budapest a saját térfelén – fittyet hányva a demográfiai adatokra – nemzetállam, mégpedig a kisebbségi magyarság etnonacionalista államának építésébe kezdjen bele, az osztrák térfél nem erre lejtett. Bécs különösen ügyelt arra, hogy a Lajtán túli rész ne legyen a németség (az ausztriai németek) nemzetállama, ugyanis birodalmi érdeke az volt, hogy Berlinnel, a kisnémet egységgel szemben tudja magát meghatározni. Erre pedig éppen a katolicizmus és a nemzeti sokszínűség révén törekedhetett. Nem véletlen, hogy a legtöbb nemzetiség saját birodalmaként élte meg az osztrák államot: a nemzetiségi konfliktusok (amelyeket a későbbi nemzetállami historiográfia felnagyított) nem elsősorban az állam, nem Bécs, nem az uralkodóház ellen irányultak, hanem a helyi hatalomért robbantak ki. Szlovénok és olaszok harcoltak Triesztért, lengyelek és ukránok Lembergért, csehek és németek Prágáért – de nem vonták kétségbe a szupra- és multinacionális birodalom kereteit.

„Ausztria” nem nemzetépítő birodalom volt – mint a kor majdnem mindegyik birodalma az angoltól a francián át a magyarig –, hanem nemzetek feletti eszme, amely egyszerre volt atavisztikus – elvégre a katolicizmus nemzetek feletti erejéhez kötötte magát –, és ha tetszik, posztmodern, amennyiben azt a posztnemzetállami állapotot vetítette előre, ami felé az európai egység ideája is törekszik.

Mindkét eszmének, az „osztráknak” és az európainak meglepő (vagy talán nem is annyira meglepő) módon azonos helyről jönnek az ellenségei. A nacionalisták, akik a 19. században az „avítt”, „reakciós” dinasztikus legitimációval szemben a demokratikust szorgalmazták, ma szintén a népszuverenitásra hivatkozva vetik el az európai egységet. És a nép valóban sokszor mellettük van.

Az osztrák nép például most vasárnap azon párt jelöltjét repítette az első helyre, amely eszmeileg a Habsburg-ellenes, antikatolikus, republikánus, nacionalista liberalizmus, a Vormärz hagyományából származik. Az, hogy a II. világháború után nemzeti szabadelvűek és nemzeti szocialisták találtak egymásra az FPÖ-ben, ezen eszmetörténeti háttérrel jól érthető. Ahogy az is, miért szorgalmazza még mindig az FPÖ a ma már tényleg aprócska, veszélytelen és lényegtelen osztrák monarchizmus betiltását. Azért, mert az tagadja legélesebben a német nacionalizmust.

Az „osztrák” szupranacionalizmust még a szocdemek is elárulták. A párt Otto Bauer vezetésével egykor támogatta a birodalom egyben tartását, de föderalista tervét már egyértelműen nemzeti alapon fogalmazta meg: az egyes tagnemzetek alkották volna a megújult birodalom tartományait. Persze, a magyar makacskodáson, amely a kiegyezés teremtette korcs rendszer minden megújítását blokkolta, elbukott nemcsak a szocdem terv, de Ferenc Ferdinánd nagy-osztrák körének (amelynek főleg erdélyi román, szlovén, lengyel, ukrán tagjai voltak, még véletlenül sem németek) Ausztriai Egyesült Államokról szóló ötlete is.

A szocdemek 1918 után német nemzetiek lettek, egészen 1938-ig, amikor Karl Renner, a későbbi szocdem államfő meghatódottan köszöntötte a Bécsbe bevonuló Hitlert. „Az osztrák nemzet a kommunisták és a Habsburgok trükkje” – őrjöngtek a nácik az osztrák nemzet önállóságát képviselő katolikus monarchisták és a Londonba menekült kommunisták ellen. A két háború közti dolfussi korporatív államnak azonban nem sikerült Kis-Ausztria keretei között feléleszteni a katolikus, nem német Ausztria eszméjét, a kommunistáknak pedig legfeljebb a Kominternre lehetett befolyásuk, ahol Sztálin tényleg az önálló osztrák nemzet híve volt.

A II. világháború utáni Ausztria félretolta ezen vitákat, ahogy félretolta a Habsburg-családot is. Amikor Habsburg Ottó a világháború után először ment Ausztriába a 60-as években, a szocdemek – akik közül többen is 1938-ban vele szemben Hitlert támogatták – általános sztrájkot hirdettek a trónörökös ellen.

A második köztársaság jóléte, amely a szocdem Bruno Kreisky vitathatatlan érdeme volt, és a mai napig kitart, feleslegessé tette az eszmetörténeti vitákat – de ez ma már nem elég. A nagykoalíció szociális nyugalma és politikai túlhatalma ellen a 90-es évektől a neoliberális céljait szociális demagógiával elfedő FPÖ szervezkedett. Haider azonban még nyíltan nagynémet volt; míg Strache már az osztrák zászlót lobogtatja a színpadon. De mit ér egy nacionalista kezében a nemzetek feletti „Ausztria” egykori lobogója? Igaz, Strache talán fel se fogja a nagynémet nacionalizmus körüli vitákat. Ezért szorgalmaz faji tisztaságot Európa egyik legvegyesebb nemzeténél, az osztráknál.

Karl Kraus bécsi humorista szerint „az osztrák nép az egyetlen, amelyet a tapasztalat butábbá tesz”. Igaz lehet ez az egész Közép-Európára is, ahol a 20. század tapasztalatai valahogy még mindig nem érnek bölcsességgé.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.