A mostari híd huszonhárom évvel ezelőtt, november elején dőlt le. Valószínűleg horvát haderők robbantották fel, Hágában el is ítéltek ezért katonákat. De a horvátok tagadják ezt. Igaz, eddig nem sikerült más bűnbakot találni, s ez elég meglepő a Balkánon. A háború után majdnem tíz évig tartott, míg nemzetközi, benne magyar segítséggel újjáépült a híd. Mostart azonban csak ennyi köti össze, a horvát és a bosnyák közösség amúgy elkülönülten él egymástól. A százezres városnak például két egyeteme is van, egyik se különösen jó, de legalább nemzetiségileg mindkettő tiszta.
Bosznia-Hercegovina huszonegy évvel a daytoni béke után sem találta meg a belső békéjét. Az ország ezzel az 1991–1995-ös háborúkat lezáró szerződéssel olyan alkotmányt kapott, ami szinte lehetetlenné teszi a normális működést: konföderáció, föderáció, köztársaságok, kantonok, városok, kerületek kusza rendszere lett az új ország. Talán nincs a világon még egy alakulat, amelynek annyiféle kormánya lenne, mint az alig négymilliós Bosznia-Hercegovinának. Egy ilyen államot csak a jólét tudna legitimálni – Bosznia-Hercegovina azonban még szomszédjaihoz képest is szegény, a Balkánon az övénél talán csak a sokak által el se ismert Koszovó helyzete tűnik reménytelenebbnek. És mi történik akkor, ha egy ország helyzete reménytelen, gazdasága pang, politikusai korruptak? Igen, ilyenkor áraszt el mindent a hazaszeretet.
A Republika Srpskát, a szerb országrészt vezető Putyin-báb, Milorad Dodik például a legsürgetőbb ügynek azt érezte, hogy a tagköztársaság nemzeti ünnepét kijelölhesse végre.
A kitűnő dátumot pedig január 9-ében találta meg: a boszniai szerbek 1992-ben ezen a napon váltak ki a függetlenség előszobájába lépett Bosznia-Hercegovinából, s kiáltották ki a saját államukat. A Republika Srpska – amely épp a daytoni béke értelmében most mégiscsak része Bosznia-Hercegovinának – tehát azt a napot jelölte meg nemzeti ünnepeként, amikor az elszakadást ünnepelheti. A szarajevói alkotmánybíróság nemet mondott Dodik tervére. Csakhogy térségünk despotái mindig is nagyon érzékenyen védték a többségi demokráciát az alkotmánybíráskodással szemben – Dodik is fittyet hányt a döntésre, és csak azért is népszavazásra bocsátotta a kérdést. A szeptember végi referendumot az elnök még Orbán Viktornál is jobban teljesítette, mert a szavazók többsége (55 százaléka) elment voksolni, és egy emberként (99 százalékban) követelte január 9-ét nemzeti ünnepnek. Ulf Brunnbauer regensburgi történész, a térség jó ismerője egyszerű magyarázatot talált az eredményre, e szerint „nem éppen a legvilágosabb elmék” maradtak a Republika Srpskában. Aki ugyanis tehette, már rég lelépett legalább Belgrádba a nacionalista őrület és a munkanélküliség elől. A Republika Srpska szomorú vidék. Miközben az országrész még a bosnyák–horvát területekhez képest is halódik gazdaságilag, több millió eurót költött az Andrićgrad nevű mélyszerb Disneylandre. A szerb terroristának, Ferenc Ferdinánd gyilkosának, Gavrilo Principnek is jutott szobor. Az ötletadó Emir Kusturica volt, aki egy ideje már Dodik kerényiimréjeként funkcionál.
A háborús logika Boszniában ismét működésbe lépett. Dodik népszavazási kampányában a szerbiai bulvárlapok a „közelgő háborúval” voltak tele, de újabb fegyveres konfliktust jósolt a térségnek Sefer Halilović, a bosnyák hadsereg egykori parancsnoka is. Elvégre nemcsak a szerb, de a bosnyák vagy horvát nacionalistáknak is könnyebb címlapon őrjöngeni, mint az alig 400 eurós átlagfizetéseket megemelni. Az október eleji önkormányzati választásokon majdnem mindenütt a nacionalista pártok győztek, akiknek az etnikai származás tisztaságán kívül mást nem is kellett ígérniük a sikerhez. Egyedül Tuzlában, az egykori jugoszláv iparvárosban tudott az ország kevés nem nemzetiségi alapon szerveződő mozgalmainak egyike, a szociáldemokrata párt hatalmon maradni. Mostarban a nemzetiségi ellentétek viszont annyira élesek, hogy még a választást sem sikerült megtartani. Srebrenicában pedig – ahol az ismert okokból ma már szerb többség van – a szerb radikálisok jelöltje győzött. A döbbenet óriási, de ő kegyesen megígérte, hogy nem fogja bántani a népirtás emlékműveit.
Ha valaki erre a Boszniára pillant, igazolva láthatja azon nacionalista tézist, miszerint képtelenség többnemzetiségű államokat működtetni. Ezért bukott meg, ugyebár, az Osztrák–Magyar Monarchia vagy Jugoszlávia is – szól a közkeletű érv. Mivel magyarázzuk akkor azonban, hogy a Habsburg-monarchiában a lakosság többsége azonosult az uralkodójával? Vagy azt, hogy 1991. július 28-án több tízezer szerb, horvát és bosnyák fiatal tüntetett egy szarajevói koncerten a béke mellett? A szarajevói stadionban jugoszláv zászlót lengettek az emberek, és a kor legismertebb jugoszláv együttesei léptek fel. A boszniai háborúról szóló visszaemlékezések talán leggyakoribb mondata pedig így hangzik: „Nem hittük volna, hogy ez lesz. Hisz békében éltünk egymás mellett.”
Ám sokan nagyon is akarták azt a háborút; azért, mert személyes hatalmuk függött tőle. Slobodan Milošević már 1989-ben Koszovóban „a közelgő harcról” szónokolt. (Orbán népszavazás utáni kardcsörtetése a rijekai Novi List napilap kolumnistáját, Predrag Lucićot éppen e milošević-i szavakra emlékeztette.) Franjo Tudjman már kommunista történész korában arról álmodozott, hogy szereplője, nem csak elemzője lehet a horvát történelemnek, s a 19. századi Ante Starčević, vagy a 20. század első felében tevékeny parasztpárti vezér, Stjepan Radić mintájára ő lesz „a nemzet atyja”. A bosnyák Alija Izetbegović pedig már a 70-es években megírta nevezetes „Iszlám kiáltványában”, hogy iszlám alapokon kell az államot megszervezni. Tito halála után egyetlen jugoszláv orientációjú politikusnak se volt elég ereje ahhoz, hogy ezen áramlatokkal szemben összetartsa az országot. Az egész fölött senki sem bírt már hatalmat szerezni, s az új életre kapott nacionalista vezérek inkább a kisebb hatósugarú, helyi Tito szerepére aspiráltak. Tudjman még fehér tengernagyi zubbonyt is húzott, akár a marsall – miközben éppen Jugoszláviát számolta fel.
A boszniai háborút ma sem értik sokan. Ki akarta, hogy ez történjen? Hova lettek azok a fiatalok, akik jugoszláv zászlóval tüntettek a béke mellett? Bevonultak, meghunyászkodtak, elmenekültek, meghaltak? Nem ők döntöttek. Ha egy országban a háború mint lehetőség felmerül, akkor a béke mindig alulmarad. Elvégre a háborús párt mégiscsak erőszakosabb. Ahol vezető politikusok a saját hatalmuk érdekében harcról beszélnek, ott végül harc lesz. Akár akarja a többség, akár nem.
Bosznia-Hercegovina leggyorsabban az osztrák–magyar és a jugoszláv időkben fejlődött, és ezt helyben is tudják. A muszlim elit, az oszmán idők egykori kedvezményezettje végül elfogadta a többnemzetiségű birodalmat, utódaik pedig a titói államot, mely végül a 60-as években adta meg nekik a nemzeti státuszt. A zágrábi Večernji List konzervatív napilap a mai káoszon borongva nem véletlenül jegyezte meg kissé gunyorosan: „Boszniát igazából csak két József tudta kormányozni: Ferenc József császár és Josip Broz Tito.”
