Én meg vissza őrá, és mintha csak a vicc kedvéért mondanám, hogy azok vannak csak műanyagból igazán, a fordításaim. Pedig komolyan gondolom, hogy a mű-fordítás nemcsak opera, hanem "pszeudo-" is. Baj talán? Vízfeje van a gyereknek, de jól áll neki.
Kosztolányi szerint a műfordítás pozíciója nem a festménymásolat és az eredeti kép, hanem az eredeti kép és az általa ábrázolt tárgy viszonyának felel meg igazán. Ez persze csak hasonlat: valamit valami mással helyettesít. (Ahogy a tájkép a tájat, a másolat a képet, a műfordítás az eredeti művet, az meg pláne valamit.) Szintén fordítás tehát, ha úgy vesszük. Ha pedig úgy, akkor mondható talán, hogy jellemző módon szépít egy kicsit. Idealizálja tárgy, mű és interpretáció viszonyát, és ezzel eltereli a figyelmet a szürke valóságról. Hús-vér fordítónak, aki esendő művekkel bíbelődve mégiscsak plasztikot gyurmáz, legföljebb az eszményéről, a vágyairól szólhat. De szóljon csak. A hús-vér fordító (ford.), legyen bár mégoly esendő ő maga is, ne adja alább.
Most például Salingert fordít. Az egyszerűség kedvéért mondhatná úgy is, hogy a Zabhegyezőt fordítja újra, de ez nem volna igaz. Zabhegyező címmel a korábbi magyar fordítás jelent meg a messzi 1964-ben, (ford.) pedig nyilván nem ennek, hanem Salinger eredetijének veselkedett neki, az viszont a The Catcher in the Rye címet viseli. Arról, hogy (ford.) szerint félrevezető - mert a regény bonyolult lelkű hősének helyét Kukutyinban kijelölő - cím a Zabhegyező, egyszer már volt szó itt. Azt viszont, hogy nem csak a cím kérdése foglalkoztatja, (ford.) nem említette még akkor. Azóta nyakig van a munkában; itt az ideje tehát, hogy színt valljon.
Szokás úgy gondolni, hogy a prózafordítások kábé ötvenévente elavulnak. A magyar Zabhegyező annak idején nagy feltűnést keltett, sőt nyelvi divatot is teremtett, de kétségtelen tény, hogy éppen ötven évvel ezelőtt látott napvilágot. Ráadásul félreértések is akadnak benne. De elegendő indok-e ez az újrafordításhoz? A félreértéseket ma már - hála az internetnek - hamar kigyomlálhatná egy gondos szerkesztői kéz. A fél évszázadnyi nyelvi különbség pedig akár magától értetődő is lehetne éppen öt évtizeddel a magyar fordítás és hatvan-egynéhánnyal a Salinger-alapmű megjelenése után.
Lehetne. De épp ez itt a kérdés: hogy magától értetődő-e. Vagy másképpen kérdezve: hogy nagyjából annak a távolságnak felel-e meg ez a különbség, amely az egykori és mai amerikai-angol olvasókat is elválasztja egymástól.
Legyen világos: az ifjú Holden kulturális környezete és tárgyi világa a hátracsapott ellenzőjű piros vadászsapótól a pepita zakóig, a Phoebe nevű húgocska fehér cérnakesztyűjétől a Vitalis hajolajig és a Lavender Roomban a Buddy Singerék zenéjére bemutatott kipörgetős figuráig természetesen a múltat idézi. De azon, hogy eredetiben ez a szöveg minderről olyan nyelven ad hírt, amely ma is elevennek hat, nem változtat sem az, hogy ma már más a szleng, sem pedig az, hogy bizonyos "négybetűs" kulcsszavakat hiába keresne benne a mindenkori olvasó. Nem is keresi; éreznie muszáj, hogy a sok crapet és goddamnet ezek helyett kapja. A McCarthy-korszak centrális erőtere Kerouac kicsivel későbbi Útonjába is belenyúlt, és az ősváltozat, Az eredeti tekercs csak nemrég, évtizedek múltán jelenhetett meg. Utóbbi mindazonáltal nem csak szavakban különbözik a szerkesztett Útontól, a The Catcher in the Rye-nak pedig - bár voltak előzményei - nincs ilyen ősverziója. De ha előkerülne is egy, néhány tucat shit és fuck aligha fokozhatná a beat-korszak legelső ok/ügy nélkül lázadó rebel without a cause-hősét jellemző, nyelvileg is időtlen korszerűséget.
Ötven éve a magyar Zabhegyező jófej olvasói is örömmel nyugtázták a tengerentúli újdonságot: hogy eztán már nemhogy mondatot, de regényt is lehet "hát"-tal kezdeni; és klassz volt, és állati frankó magukra, a saját létbe vetettségükre és iszonyaikra és vágyaikra ismerni mindenféle tetű szavakban, meg minden. És nagy dolog volt ez akkor. És nem volt probléma mindeközben azt olvasni, hogy a halhatatlan kamasz öregesen nosozva és magázva szólít le három csajszit a Leander (alias Lavender) bárban: "- Nos, táncolnék mindegyikükkel egyet. Rendben van? Mit szólnának hozzá?" Hiszen máris hozzáteszi jampecesen: "Tényleg szerettem volna csörögni egyet." És tök rendben is volt ez így. Hol voltunk még a posztmoderntől! Egyelőre még A fekete bulánál tartottunk; egy valóban öreg magyar író, Kolozsvári Grandpierre Emil írt szlengszavakkal megbolondított irodalmi nyelven egy ilyen című "huligánelbeszélést".
Eltelt ötven év, és a Zabhegyező jampeckiszólásai mára ugyanúgy archaizálódtak, mint az a nyelvi közeg, amelyből olyan tanulságosan kiríttak egykor. A régiség látszata pedig eltakarja a problémát: hogy a kor elvárásainak megfelelő, de mégiscsak csinált közeg ez, mely ma már nem annyira a negyvenes évek New Yorkját és a kipörgetős figurát, hanem inkább a hatvanasok csurglizó Budapestjét idézi.
Az ifjú Holden kilencven felé járna most, ha valóságos személy volna. De nem az, hanem a kamaszlétállapot ikonja ő. Hadd fiatalítsam vissza hát. Legyen megint tizenhat éves, beszéljen úgy, ahogy a kortársai. A maiak, a magyarok akár, miért is ne. Derüljön ki itt és most, milyen az, amikor néven nevezi a szart, és ha úgy tetszik neki, hadd mondja azt is akár: behalok. Mert miért is ne mondhatná? Ha egyszer úgyis műanyagból van ez, baszki.
