Barna Imre: Pont fordítva

Magyarán

  • Barna Imre
  • 2015. február 22.

Egotrip

Mit csinál az angol vagy a francia, az olasz vagy a spanyol, az orosz vagy a román kolléga? Felkapja az üzenetet, és átviszi. Teszi, rakja, hordja, vezeti, innen oda, onnan meg ide. Merthogy ezt jelenti a translatio vagy a perevod. Sőt, szegről-végről a traditio, sőt a metapherein is – de ez már igazán messzire vinne. Vezetne. Hát a német? Átvinni átviszi ő is, amit kell, de Übertragung helyett inkább übersetzt: átültet, plántál. Szomszéd kiskertjéből ki-, saját ágyásba szaporán be-, és már virulhat is tovább az, aminek virulnia kell. A palánta. A mondat. A mű.

Mit tesz ezzel szemben a magyar, a finn vagy éppen a török? Fordít egyet rajta. Színéről a visszájára. Vagy pont fordítva? Akárhogy is, a munkája nyomán olyasmi tűnik elő, ami addig nem látszott. A fordítás, käännös, çevirme. Ezen pedig nyerni lehet – igaz, veszíteni is. Giorgio Pressburger ottavo distrettója például mesebeli helyszínekkel gazdagodott, amikor a Nagyfuvaros utcából az ő olasz eredetijében (vö.: „az is fordítás, ami ott van”) via dei Grandi Trasporti lett, magyar (vissza-?) fordítója viszont kénytelen volt tekintettel lenni, sajnos, a valóságos Nyóckerre, és a Nagy Érzelmekről fájó szívvel lemondott. Hogy aztán az ilyen adok-kapokon túl valamiféle köpönyegforgatásra vagy éppenséggel szentségtörésre is rávilágít-e sajátos fénnyel a magunkfajták fordítós logikája, merthogy valójában olyasmit „fordítunk ki”, aminek nincsen „visszája” (vö.: Földényi F. László: A szellem anarchistái. Tisz­te­letadás a fordítóknak, a Bábel utáni korból, Kleist leveleinek magyarra fordítása közben, in: Hans-Henning Paetzke [szerk.], Előadások a műfordításról, Collegium Budapest, 1996), azt döntse el a nyájas olvasó.

Vagy ne döntse el. És csak olvasson inkább. A magyar olvasó: magyar szöveget, magyarul.

A fordító pedig magyarítson, nahát. Ha egyszer a német (der Deutsche) is deutet amikor értelmez, sőt még angolul is teacher a tanító. A szófordulatokkal (Redewendungen) mind­azonáltal nem árt vigyázni. Élhet-e úgy egy japán regény hőse, mint Marci Hevesen? Törökből fordított párbeszédben elhangozhat-e az, hogy „több is veszett Mohácsnál”? Állhat-e „csehül” egy szlovák, egy dán vagy egy norvég? Aligha.

Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy Odüs­szeusz, Gargantua vagy Harry Potter magyarul szólal meg. Hogy a magyar Micimackó nem , és még csak nem is Winnie, a nevét pedig jogosan kaphatta akár Karinthy Frigyes nővérétől is. Más kérdés, hogy mi mindent ránt magával eleve és óhatatlanul a kontextus. Mert Tamás bátya vagy Indián Joe magyarítója még csak-csak veheti szabolcsiasra vagy szögedire a figurát. De urbánus „tájszólások” a Kárpát-medencében sosem léteztek. Mi hát a helyzet – mondjuk – Goldonival? Mivé legyen a velencei dialektus? (Dönthet a fordító úgy is, hogy semmivé; kivált, ha valamennyi szereplő venetóiul beszél. Akkor ugyanis az a legegyszerűbb, ha tudomásul veszi, hogy nem olaszból fordít, hanem venetóiból. De ha csak néhányan és néha fejezik ki magukat ezen a nyelven, nagy a kísértés, hogy népiesen ízes szavakat adjon a szájukba; Arlecchino helyébe pedig akkor bizony Göre Gábor lép.) Hát a beszélő nevek? Ha Oidipuszból nem lett Dagadtlábú és Candide-ból sem lett Jámbor, ha Buendía ezredest nem Jónapotnak és Pinocchiót sem Fenyőtuskónak hívják, akkor Schneewittchen miként magyarosodhatott mégis Hófehérkévé?

A nevekről jut eszembe: annak idején rengeteget törtem a fejem, mihez kezdjek A rózsa neve különféle nációjú, de a regény fikciója szerint egyként latinul beszélő szerzeteseinek olasz (értsd: latin) neveivel, a Guglielmóval és az Ubertinóval, az Adelmóval, a Berengarióval és a többivel. Az első, sőt második gondolatom is az el- (vissza-) latinosítás volt. Igen ám – gondoltam aztán –, de mit tegyek akkor a vezeték- (valójában: eredet-) nevekkel? És ha de, da, of vagy von prepozíció híján Baskerville-i lesz a főszereplő, akkor nem ellentmondás-e, ha ugyanakkor a latinos Vilhelmus keresztnevet kapja? Azaz: ha már úgyis latint mímelek a magyarommal (ahogy a maga olaszával a Mester is), akkor miért ne kereszteljem igenis Vilmosnak azt a Guglielmót, aki amúgy nyilván Wil­liam? És így lett végül is Vilmos ő, miközben derék krónikása azért továbbra is Adso néven kellett, hogy emlékeztesse immár a magyar olvasót a baskerville-i bűnügy legendás nyomozóját segítő hű famulus, a derék Watson nevére.

Mit is csinál hát a fordító? Hoz és visz, ültet és forgat, ad és kap és magyarít. De mi van, ha szerb húsz, öt cseh, öt török öt görögnek magyaráz? Hány éves akkor a szingaléz kapitány?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.