Mit csinál az angol vagy a francia, az olasz vagy a spanyol, az orosz vagy a román kolléga? Felkapja az üzenetet, és átviszi. Teszi, rakja, hordja, vezeti, innen oda, onnan meg ide. Merthogy ezt jelenti a translatio vagy a perevod. Sőt, szegről-végről a traditio, sőt a metapherein is – de ez már igazán messzire vinne. Vezetne. Hát a német? Átvinni átviszi ő is, amit kell, de Übertragung helyett inkább übersetzt: átültet, plántál. Szomszéd kiskertjéből ki-, saját ágyásba szaporán be-, és már virulhat is tovább az, aminek virulnia kell. A palánta. A mondat. A mű.
Mit tesz ezzel szemben a magyar, a finn vagy éppen a török? Fordít egyet rajta. Színéről a visszájára. Vagy pont fordítva? Akárhogy is, a munkája nyomán olyasmi tűnik elő, ami addig nem látszott. A fordítás, käännös, çevirme. Ezen pedig nyerni lehet – igaz, veszíteni is. Giorgio Pressburger ottavo distrettója például mesebeli helyszínekkel gazdagodott, amikor a Nagyfuvaros utcából az ő olasz eredetijében (vö.: „az is fordítás, ami ott van”) via dei Grandi Trasporti lett, magyar (vissza-?) fordítója viszont kénytelen volt tekintettel lenni, sajnos, a valóságos Nyóckerre, és a Nagy Érzelmekről fájó szívvel lemondott. Hogy aztán az ilyen adok-kapokon túl valamiféle köpönyegforgatásra vagy éppenséggel szentségtörésre is rávilágít-e sajátos fénnyel a magunkfajták fordítós logikája, merthogy valójában olyasmit „fordítunk ki”, aminek nincsen „visszája” (vö.: Földényi F. László: A szellem anarchistái. Tiszteletadás a fordítóknak, a Bábel utáni korból, Kleist leveleinek magyarra fordítása közben, in: Hans-Henning Paetzke [szerk.], Előadások a műfordításról, Collegium Budapest, 1996), azt döntse el a nyájas olvasó.
Vagy ne döntse el. És csak olvasson inkább. A magyar olvasó: magyar szöveget, magyarul.
A fordító pedig magyarítson, nahát. Ha egyszer a német (der Deutsche) is deutet amikor értelmez, sőt még angolul is teacher a tanító. A szófordulatokkal (Redewendungen) mindazonáltal nem árt vigyázni. Élhet-e úgy egy japán regény hőse, mint Marci Hevesen? Törökből fordított párbeszédben elhangozhat-e az, hogy „több is veszett Mohácsnál”? Állhat-e „csehül” egy szlovák, egy dán vagy egy norvég? Aligha.
Az viszont nem lehet vita tárgya, hogy Odüsszeusz, Gargantua vagy Harry Potter magyarul szólal meg. Hogy a magyar Micimackó nem Pú, és még csak nem is Winnie, a nevét pedig jogosan kaphatta akár Karinthy Frigyes nővérétől is. Más kérdés, hogy mi mindent ránt magával eleve és óhatatlanul a kontextus. Mert Tamás bátya vagy Indián Joe magyarítója még csak-csak veheti szabolcsiasra vagy szögedire a figurát. De urbánus „tájszólások” a Kárpát-medencében sosem léteztek. Mi hát a helyzet – mondjuk – Goldonival? Mivé legyen a velencei dialektus? (Dönthet a fordító úgy is, hogy semmivé; kivált, ha valamennyi szereplő venetóiul beszél. Akkor ugyanis az a legegyszerűbb, ha tudomásul veszi, hogy nem olaszból fordít, hanem venetóiból. De ha csak néhányan és néha fejezik ki magukat ezen a nyelven, nagy a kísértés, hogy népiesen ízes szavakat adjon a szájukba; Arlecchino helyébe pedig akkor bizony Göre Gábor lép.) Hát a beszélő nevek? Ha Oidipuszból nem lett Dagadtlábú és Candide-ból sem lett Jámbor, ha Buendía ezredest nem Jónapotnak és Pinocchiót sem Fenyőtuskónak hívják, akkor Schneewittchen miként magyarosodhatott mégis Hófehérkévé?
A nevekről jut eszembe: annak idején rengeteget törtem a fejem, mihez kezdjek A rózsa neve különféle nációjú, de a regény fikciója szerint egyként latinul beszélő szerzeteseinek olasz (értsd: latin) neveivel, a Guglielmóval és az Ubertinóval, az Adelmóval, a Berengarióval és a többivel. Az első, sőt második gondolatom is az el- (vissza-) latinosítás volt. Igen ám – gondoltam aztán –, de mit tegyek akkor a vezeték- (valójában: eredet-) nevekkel? És ha de, da, of vagy von prepozíció híján Baskerville-i lesz a főszereplő, akkor nem ellentmondás-e, ha ugyanakkor a latinos Vilhelmus keresztnevet kapja? Azaz: ha már úgyis latint mímelek a magyarommal (ahogy a maga olaszával a Mester is), akkor miért ne kereszteljem igenis Vilmosnak azt a Guglielmót, aki amúgy nyilván William? És így lett végül is Vilmos ő, miközben derék krónikása azért továbbra is Adso néven kellett, hogy emlékeztesse immár a magyar olvasót a baskerville-i bűnügy legendás nyomozóját segítő hű famulus, a derék Watson nevére.
Mit is csinál hát a fordító? Hoz és visz, ültet és forgat, ad és kap és magyarít. De mi van, ha szerb húsz, öt cseh, öt török öt görögnek magyaráz? Hány éves akkor a szingaléz kapitány?
