Utasítsa vissza! Igen, persze, az a legjobb megoldás. De lehet, hogy nem lehet. Mert például fordításból él szegény fordító, és ha válogatós, felkopik az álla. Vagy – most már a saját életemből lesve el egy példát (©Kormos István) – a pályája elején van, még csak egy könyvet fordított le, és rögtön a második egy vacak.
Mouloud Mammeri algériai szerző regényéről van szó. Az Európa Könyvkiadó népi demokratikus csoportja elfogadott tervébe tartozott a könyv, de a szerkesztés már a Lator László vezette latin csoport feladata volt, mivel az echte szocreál mű franciául íródott. Nem mertem visszautasítani a megbízatást. De annyira utáltam, hogy halogattam, halogattam, és talán sose végeztem volna vele, ha időközben Pór Judit, áldott emlékű szerkesztőm, mesterem, utóbb barátom és szobatársam a kiadóban, meg nem kínál Balzac Eugénie Grandet-jával. Így hát mégiscsak nekiveselkedtem, de – nem akarásnak nyögés a vége – rengeteget késtem vele, és rossz lett a fordítás. A magyar cím viszont jobb lett, mint az eredeti, a L’Opium et le bâton. A gyarmatosítók hazug ígéretek ópiumával bódítják a szabadságáért küzdő népet, és ha az nem jár sikerrel (márpedig nem jár), lesújtanak a furkósbottal. „Ópium és furkósbot” – na ne! Ez rémesen szájbarágós, gondoltam, és kerestem valami jobb szót az erőszakra, így lett a magyar cím Ópium és ököl. A könyv tervezője expresszív fényképet tett a fekete borítóra: hatalmas ököl mögül sötét szempár villog fenyegetően. A 25 ezer példányt szétkapkodták a gyanútlan olvasók. Egypár hét múlva aztán stószban álltak a Mammerik az antikváriumokban, s várták, hogy méltó helyükre, a zúzdába kerüljenek.
Azóta sok tucat könyvet lefordítottam (büszkén mondom: többé egyetlenegynek a leadásával sem késtem el), de egy kezemen meg tudom számolni, hogy (legalábbis szerintem) hány rossz volt köztük.
Amit pedig rosszacskának tartottam, az olvasók ítélete szerint nem volt rossz, pont fordítva. Viviane Villamont: Kisdarázs – annak a regénynek is története van. A 80-as évek elején az Európa már „piacilag érzékeny” volt, így hát Domokos János igazgató örömmel vette a hírt, hogy nemsokára Magyarországon is vetíteni fogják a regényből készült filmalkotást, amely – kecsegtettek a honi filmforgalmazás főnökei – még a moszkvai fesztivál nagydíját is elnyerte. Rövid volt a határidő, ezért akkori munkaadóm, az Európa kérésére vállaltam, hogy ha másfél hónapra fizetés nélküli szabadságra mehetek, lefordítom a tulajdonképpen jól megírt, de meglehetősen sematikus és helyenként gügyögős, életrajzi ihletésű lektűrt. Már nyomdában volt a kézirat, amikor felhívtak a Pannónia Filmstúdióból, hogy levetítenék nekem a filmet.
Mentem, láttam, elborzadtam. A film pocsék volt. Unalmas és végtelenül didaktikus. (A sztori: egy jóravaló munkásember egyenlőtlen küzdelmet folytat egy szem kislányáért az álszent, kurvoid feleségével és zord apácákkal.) Taxival mentem vissza a kiadóba, rohantam a műszaki osztályra. Vegyék vissza hatvanezerről a példányszámot, a film nem fogja eladni a könyvet, a terjesztők nyakán marad az egész.
– Ne féltsd te a terjesztőket! – mordult Szegleth osztályvezető. – Különben ki beszél itt hatvanezerről? Már százhúszezernél tartunk. Vagy száznegyvenezernél, nem is tudom.
A filmet állítólag azért futtatták a magyar forgalmazók, mert jókat vendégeskedtek a rendező villájában. Ha így volt, ha nem, a film megbukott, a könyv viszont őrült siker lett, különböző kiadók gondozásában négyszer is megjelent.
Mondom, kevés rossz könyvet fordítottam hosszú fordítói pályám alatt, annál többször fordult elő, hogy valami rossz volt a jó szövegben. Ilyenkor mi a teendő? Esete válogatja. Balzac eltéveszti Grandet-né életkorát: na bumm, azt könnyű kijavítani. Csak csodálkozik az ember, hogy a huszonötödik francia kiadásban is rosszul van.
Simenon sok mondata lötyögős? Sebaj, gatyába rázzuk, az még belefér. Egy másik kiváló krimiíró (Olivier Truc: Sámándob; Animus Kiadó) elfelejti, hogy hőse a saját kocsijával hajtott ki a repülőtérre, és néhány nap múlva a kollégájával viteti haza magát, az eredeti autóról nem esik több szó? Nem nagy ügy, egy kis kozmetikázással megoldható.
Még egyszerűbb, ha személyes kapcsolatban van az íróval a fordító. Ez történt nemrégiben. Életemben először megtárgyalhattam egy szerzővel, ha valami szerintem nem stimmelt, vagy ha segítség kellett egy-egy mondat értelmezéséhez. Pierre Lemaitre, a 2013-as Goncourt-díjas nagyregény, a Viszontlátásra odafönt (Park Könyvkiadó) ünnepelt írója keresett meg, hogy – mint minden fordítójával – személyes kapcsolatot létesítsen velem, és hogy buzdítson: ne habozzak közölni, ha észreveszek valami tárgyi tévedést vagy bármi más kivetnivalót. Az első e-mailjéhez mellékelt többoldalas hibalista és a javítások bizonyították, mennyire komolyan veszi a fordítók megjegyzéseit. Nekem is azonnal válaszolt, ha kérdeztem valamit, és készséggel (majdnem azt mondtam, örömmel) elfogadta, megköszönte, ha hibát találtam.
Külön halmazt képeznek a magyar vonatkozások, vagyis ha a szerző olyasmiben tesz tudatlanságról tanúbizonyságot, amit a magyar olvasó biztosan észrevesz. Hirtelenjében egy név jut eszembe egy könyvből, amelyet aztán nem fordítottam le. A közönséges magyar szereplő ezt a nevet kapta a keresztségben: „Athanase de Wakemberg”. Nem tudom, mire magyarosítottam volna.
És végezetül egy igen speciális eset: Dumas. A Mester „négerekkel” dolgozott (ma szellemírónak nevezik az afféle névtelen bedolgozókat), és a megadott témára írt nyers szövegeket ő maga bővítette ki vagy rövidítette meg. Ha szaporítja a szót, hát istenem, az olvasó is tudja, hogy Dumas már csak ilyen. Hanem ha rosszul van meghúzva a szöveg, akkor bizony baj van. Az Ange Pitou 12. fejezetének a következő a címe: „Mi történt az 1789. július tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán?” Sok minden történt, például a címszereplő három órácskát aludt a Szajna-parton. Dumas alighanem vele szundikált, és a lóbőrt húzva húzta meg a szöveget, merthogy amikor hőse felébred, tehát július tizenharmadikán, Párizs népe elfoglalja a Bastille-t. Belefér-e az íróilag előállított történelmi hűtlenségbe, hogy egy nappal előre hozzuk a nagy francia forradalmat? Hát, nemigen. Ilyen esetben a fordító egyet tehet. A maga szerény eszközeivel próbálja menteni, ami menthető: elkeni, ami elkenhető.
