A 20. században ugrásszerűen megnőtt a nyilvánosság szerepe a politikában. Az új mozgalmak aktivistái tudatosan keresték a publicitást (a sajtóban, tüntetéseken vagy más tömegrendezvényeken), hogy törekvéseiket a szélesebb közönséggel is megismertessék, s így jó eséllyel lépjenek fel a már "bevett" irányzatokkal szemben a politikai eszmék piacán.
A sportversenyek, amelyek a század elején már több tízezres közönséget vonzottak - és a lapokban is részletes tudósítások tárgyát képezték -, ideális kulisszát kínáltak a nyilvánosság eléréséhez. Erre először a tőkeerős vállalatok figyeltek fel; hirdetéseik hamarosan elborították a lelátókat. Nemsokára megjelent a sportpályákon a politika is, amely szintén nem nélkülözhette az olcsó és gyors tömegreklámot. Először az egyes társadalmi csoportokat vagy nézeteket képviselő egyesületek és szurkolóik kerestek a versengésben - s főleg a győzelmekben - a sporton túlmutató politikai "igazságokat", majd a válogatott színekben szereplő sportolók és csapatok küzdelmei lényegültek át egész nemzetek, országok, kultúrák harcává. Az újkori olimpiák - különösen az első világháború után - kiteljesítették ezt a folyamatot: a "játékok" a sport ünnepén kívül nacionalizmusok, ideológiák és világrendszerek szimbolikus háborúivá is váltak, a mellékhadszíntereken pedig üzleti érdekeltségek feszülnek egymásnak.
E küzdelemben a felek nem mindig érik be a puszta győzelemmel, olykor az ellenség megbélyegzésére is törekednek. Az olimpiák történetében például nemegyszer előfordult, hogy egyes országokat merőben politikai okokból nem hívtak meg a versenyekre. Még gyakoribb eset, hogy egy-egy ország önkéntes távolmaradásával tüntet, így próbálván diszkreditálni az ellentábort.
Maguk a sportolók is gyakran választják az olimpia nyilvánosságát világnézetük, politikai véleményük demonstrálására. Lelkükben ilyenkor a civil legyőzi a sportembert. Kicsit tudományosabban fogalmazva: a szerepkonfliktus során a világnézeti imperatívusz erősebbnek bizonyul a sportszerű magatartás követelményénél. Megítélés kérdése, hogy ezzel közéleti elkötelezettségüknek adják-e tiszteletre méltó bizonyítékát, avagy éppenséggel megszentségtelenítik a sport oltárát.
A Tűzszekerek c. filmből is ismert a lelkésznek készülő skót atléta, Eric Liddell esete, aki, bár a győzelemre is esélyes volt, három versenyszámot is kihagyott az 1924-es párizsi olimpián (a 100 méteres síkfutást és a két váltószámot), mivel a futamokat vasárnap rendezték. Liddell ezzel - ha nem is éppen tüntetőleg - a sportolói ethosz fölé helyezte vallásos meggyőződését. Az égiek nem is fordultak el tőle: a 400 méteres versenyt - nagyon helyesen - megnyerte, 200-on bronzérmes lett. Az olimpiát követő évben Liddell visszatért Kínába - hatéves koráig itt élt misszionárius szüleivel -, és missziós munkát folytatott. Tanított, lelkészkedett, a japán megszállás idején pedig egy Sanghaj közelében lévő internálótáborban végzett közösségszervező munkát. Olykor még kisebb versenyeken is elindult, és igyekezett karbantartani kondícióját. Lánya visszaemlékezése szerint a háborús nélkülözések idején előfordult, hogy csak úgy gyalogosan vadászni indult, és puszta kézzel fogta el a nyulat. Egészségét azonban a túlzott munka lassan felőrölte; 1945 elején agydaganat végzett vele. Nemrégiben egy sajtószavazáson őt választották minden idők legkedveltebb skót atlétájává: a Flying Scotsmant, aki élete nagyobb részét ősei hazájától sok ezer mérföldnyire élte le.
1956-ban a Melbourne-be készülő magyar olimpikonok vélték úgy, hogy a szovjet beavatkozást elítélő álláspontjukat az olimpián kellene a világ közvéleménye elé tárniuk. Felvetődött, hogy mindnyájan gyászszalagot viselnek majd, néhányan azt is megfogadták, hogy nem fognak kezet a szovjet sportolókkal. A sportolók végül a Kossuth-címeres zászló alatt versenyeztek, a női kéziszercsapat tagjai pedig nemzetiszínű szalaggal mutatták be gyakorlatukat, sokkal több azonban nem történt. De nem is volt rá szükség; az adott helyzetben a magyar delegációnak már a puszta megjelenése tiltakozás volt a zsarnokság ellen és kiállás a sportszerű vetélkedés mellett. A vívókban győzött az úriember és a sportsman, ők kezet fogtak szovjet ellenfeleikkel, majd annak rendje és módja szerint kardélre hányták és tőrhegyre tűzték őket. A vízilabdázók is a győzelemre koncentráltak, és szikrázóan kemény mérkőzésen vettek szimbolikus elégtételt. Az olimpiát követően a magyar delegáció közel egyharmada nem tért haza. Bár az emigrációt választók valamennyien saját sorsukról hoztak egyéni döntést, tömeges távozásuk mégis felért egy politikai demonstrációval.
A legtanulságosabb eset talán az volt, amelyik a világszerte nagy politikai izgalmakat és tömegdemonstrációkat hozó 1968-as évben történt, a mexikóvárosi olimpián. Az egész világsajtót bejárta az a fénykép - máig az egyik legismertebb sportfotó -, amelyen két amerikai fekete atléta lehajtott fejjel, a nemzeti lobogóra rá sem pillantva, fekete kesztyűbe bújtatott, ökölbe szorított kezét felemelve hallgatja hazája himnuszát a győzelmi dobogón. Tommie Smith, a 200 méteres síkfutás bajnoka a jobb kezét emelte a magasba a "fekete hatalom" szimbólumaként, a nyakába kötött kendő a "feketék büszkeségét" hirdette. Bal kezében dobozba zárt olajágat tartott, a béke évezredes jelképét. A bronzérmes John Carlos rózsafüzért viselt a nyakában a meggyilkolt feketék emlékére, felemelt bal keze a "feketék egységét" jelezte. Mindkét atléta cipő nélkül, fekete zokniban állt a pódiumon, hogy a nézőket a feketék szegénységére emlékeztesse. Így fejezték ki tiltakozásukat az Egyesült Államokban még mindig érvényesülő faji diszkrimináció ellen. A black power salute hatalmas botrányt kavart; a közönség egy része már az eredményhirdetés alatt pfujolt és huhogott, miközben a másik tábor lelkesen ünnepelt. Az amerikai közvélemény nagy része elítélte a demonstrációt, Avery Brundage, a NOB szintén amerikai elnöke pedig súlyos fenyegetések árán kicsikarta, hogy a két atlétát kitoloncolják az olimpiai faluból, és örökre kizárják őket a játékokról. Pályafutásuk néhány év múlva véget is ért, később az amerikai futballban próbáltak szerencsét, majd mindketten atlétaedzőként dolgoztak. A múló idő aztán nekik is elhozta a megbocsátást, a közerkölcsök változása pedig a megdicsőülést. Egyetemük, a San José State University 2005-ben hatméteres szobrot állított a tiszteletükre - egy fehér diák kezdeményezésére.
A megbecsülés - jóval bensőségesebb formában - az ezüstérmes ausztrál Peter Normant is elérte, aki - mint az üdvhadsereg tagja és a polgárjogi mozgalom híve - az eredményhirdetés előtt maga is kitűzte az Olympic Project for Human Rights jelvényét, és később is rokonszenvvel nyilatkozott a két amerikai kiállásáról, s akit ezért hazája olimpiai bizottsága és a sajtó is elmarasztalt. Amikor 2006-ban meghalt, temetésén Smith és Carlos vitte a koporsót. A hangszórókból a Tűzszekerek főtémája szólt.
