Pálya a magasban

Civil a pályán!

  • Zeidler Miklós
  • 2008. február 21.

Egotrip

A 20. században ugrásszerűen megnőtt a nyilvánosság szerepe a politikában. Az új mozgalmak aktivistái tudatosan keresték a publicitást (a sajtóban, tüntetéseken vagy más tömegrendezvényeken), hogy törekvéseiket a szélesebb közönséggel is megismertessék, s így jó eséllyel lépjenek fel a már "bevett" irányzatokkal szemben a politikai eszmék piacán.

A 20. században ugrásszerűen megnőtt a nyilvánosság szerepe a politikában. Az új mozgalmak aktivistái tudatosan keresték a publicitást (a sajtóban, tüntetéseken vagy más tömegrendezvényeken), hogy törekvéseiket a szélesebb közönséggel is megismertessék, s így jó eséllyel lépjenek fel a már "bevett" irányzatokkal szemben a politikai eszmék piacán.

A sportversenyek, amelyek a század elején már több tízezres közönséget vonzottak - és a lapokban is részletes tudósítások tárgyát képezték -, ideális kulisszát kínáltak a nyilvánosság eléréséhez. Erre először a tőkeerős vállalatok figyeltek fel; hirdetéseik hamarosan elborították a lelátókat. Nemsokára megjelent a sportpályákon a politika is, amely szintén nem nélkülözhette az olcsó és gyors tömegreklámot. Először az egyes társadalmi csoportokat vagy nézeteket képviselő egyesületek és szurkolóik kerestek a versengésben - s főleg a győzelmekben - a sporton túlmutató politikai "igazságokat", majd a válogatott színekben szereplő sportolók és csapatok küzdelmei lényegültek át egész nemzetek, országok, kultúrák harcává. Az újkori olimpiák - különösen az első világháború után - kiteljesítették ezt a folyamatot: a "játékok" a sport ünnepén kívül nacionalizmusok, ideológiák és világrendszerek szimbolikus háborúivá is váltak, a mellékhadszíntereken pedig üzleti érdekeltségek feszülnek egymásnak.

E küzdelemben a felek nem mindig érik be a puszta győzelemmel, olykor az ellenség megbélyegzésére is törekednek. Az olimpiák történetében például nemegyszer előfordult, hogy egyes országokat merőben politikai okokból nem hívtak meg a versenyekre. Még gyakoribb eset, hogy egy-egy ország önkéntes távolmaradásával tüntet, így próbálván diszkreditálni az ellentábort.

Maguk a sportolók is gyakran választják az olimpia nyilvánosságát világnézetük, politikai véleményük demonstrálására. Lelkükben ilyenkor a civil legyőzi a sportembert. Kicsit tudományosabban fogalmazva: a szerepkonfliktus során a világnézeti imperatívusz erősebbnek bizonyul a sportszerű magatartás követelményénél. Megítélés kérdése, hogy ezzel közéleti elkötelezettségüknek adják-e tiszteletre méltó bizonyítékát, avagy éppenséggel megszentségtelenítik a sport oltárát.

A Tűzszekerek c. filmből is ismert a lelkésznek készülő skót atléta, Eric Liddell esete, aki, bár a győzelemre is esélyes volt, három versenyszámot is kihagyott az 1924-es párizsi olimpián (a 100 méteres síkfutást és a két váltószámot), mivel a futamokat vasárnap rendezték. Liddell ezzel - ha nem is éppen tüntetőleg - a sportolói ethosz fölé helyezte vallásos meggyőződését. Az égiek nem is fordultak el tőle: a 400 méteres versenyt - nagyon helyesen - megnyerte, 200-on bronzérmes lett. Az olimpiát követő évben Liddell visszatért Kínába - hatéves koráig itt élt misszionárius szüleivel -, és missziós munkát folytatott. Tanított, lelkészkedett, a japán megszállás idején pedig egy Sanghaj közelében lévő internálótáborban végzett közösségszervező munkát. Olykor még kisebb versenyeken is elindult, és igyekezett karbantartani kondícióját. Lánya visszaemlékezése szerint a háborús nélkülözések idején előfordult, hogy csak úgy gyalogosan vadászni indult, és puszta kézzel fogta el a nyulat. Egészségét azonban a túlzott munka lassan felőrölte; 1945 elején agydaganat végzett vele. Nemrégiben egy sajtószavazáson őt választották minden idők legkedveltebb skót atlétájává: a Flying Scotsmant, aki élete nagyobb részét ősei hazájától sok ezer mérföldnyire élte le.

1956-ban a Melbourne-be készülő magyar olimpikonok vélték úgy, hogy a szovjet beavatkozást elítélő álláspontjukat az olimpián kellene a világ közvéleménye elé tárniuk. Felvetődött, hogy mindnyájan gyászszalagot viselnek majd, néhányan azt is megfogadták, hogy nem fognak kezet a szovjet sportolókkal. A sportolók végül a Kossuth-címeres zászló alatt versenyeztek, a női kéziszercsapat tagjai pedig nemzetiszínű szalaggal mutatták be gyakorlatukat, sokkal több azonban nem történt. De nem is volt rá szükség; az adott helyzetben a magyar delegációnak már a puszta megjelenése tiltakozás volt a zsarnokság ellen és kiállás a sportszerű vetélkedés mellett. A vívókban győzött az úriember és a sportsman, ők kezet fogtak szovjet ellenfeleikkel, majd annak rendje és módja szerint kardélre hányták és tőrhegyre tűzték őket. A vízilabdázók is a győzelemre koncentráltak, és szikrázóan kemény mérkőzésen vettek szimbolikus elégtételt. Az olimpiát követően a magyar delegáció közel egyharmada nem tért haza. Bár az emigrációt választók valamennyien saját sorsukról hoztak egyéni döntést, tömeges távozásuk mégis felért egy politikai demonstrációval.

A legtanulságosabb eset talán az volt, amelyik a világszerte nagy politikai izgalmakat és tömegdemonstrációkat hozó 1968-as évben történt, a mexikóvárosi olimpián. Az egész világsajtót bejárta az a fénykép - máig az egyik legismertebb sportfotó -, amelyen két amerikai fekete atléta lehajtott fejjel, a nemzeti lobogóra rá sem pillantva, fekete kesztyűbe bújtatott, ökölbe szorított kezét felemelve hallgatja hazája himnuszát a győzelmi dobogón. Tommie Smith, a 200 méteres síkfutás bajnoka a jobb kezét emelte a magasba a "fekete hatalom" szimbólumaként, a nyakába kötött kendő a "feketék büszkeségét" hirdette. Bal kezében dobozba zárt olajágat tartott, a béke évezredes jelképét. A bronzérmes John Carlos rózsafüzért viselt a nyakában a meggyilkolt feketék emlékére, felemelt bal keze a "feketék egységét" jelezte. Mindkét atléta cipő nélkül, fekete zokniban állt a pódiumon, hogy a nézőket a feketék szegénységére emlékeztesse. Így fejezték ki tiltakozásukat az Egyesült Államokban még mindig érvényesülő faji diszkrimináció ellen. A black power salute hatalmas botrányt kavart; a közönség egy része már az eredményhirdetés alatt pfujolt és huhogott, miközben a másik tábor lelkesen ünnepelt. Az amerikai közvélemény nagy része elítélte a demonstrációt, Avery Brundage, a NOB szintén amerikai elnöke pedig súlyos fenyegetések árán kicsikarta, hogy a két atlétát kitoloncolják az olimpiai faluból, és örökre kizárják őket a játékokról. Pályafutásuk néhány év múlva véget is ért, később az amerikai futballban próbáltak szerencsét, majd mindketten atlétaedzőként dolgoztak. A múló idő aztán nekik is elhozta a megbocsátást, a közerkölcsök változása pedig a megdicsőülést. Egyetemük, a San José State University 2005-ben hatméteres szobrot állított a tiszteletükre - egy fehér diák kezdeményezésére.

A megbecsülés - jóval bensőségesebb formában - az ezüstérmes ausztrál Peter Normant is elérte, aki - mint az üdvhadsereg tagja és a polgárjogi mozgalom híve - az eredményhirdetés előtt maga is kitűzte az Olympic Project for Human Rights jelvényét, és később is rokonszenvvel nyilatkozott a két amerikai kiállásáról, s akit ezért hazája olimpiai bizottsága és a sajtó is elmarasztalt. Amikor 2006-ban meghalt, temetésén Smith és Carlos vitte a koporsót. A hangszórókból a Tűzszekerek főtémája szólt.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."