Szó szerint, amint azt a metróépítést kerülgető budapestiek jól tudják, vagy átvitt értelemben, amint azt a kórházak funkcióváltásakor ide-oda küldött mentőben rekedő beteg, vagy az adóváltoztatásokkor mindent századszor újraszámoló könyvelő megtapasztalta.
Ebben a közpolitika persze nem különbözik a legmagánabb lakásfelújítástól: ritka, hogy akár a legkisebb átalakítás ne járjon valamekkora járulékos kárral, költséggel.
Abban viszont már különbözik a közpolitika és a magántatarozás, hogy ha magunknak csiszolunk, festünk és glettelünk, és saját magunknak kell a koszban tapicskolni és anyósunknál aludni, ezt is figyelembe vesszük, amikor eldöntjük: megéri-e a felújítás, és ha igen, hogyan csináljuk. Ha pedig a szomszéd is nyeli a port, akkor belátjuk, hogy az átalakítás hasznát mi élvezzük majd, a vele járó kellemetlenségből viszont a szomszéd is részesül. Ezért, ha tudjuk, mi az illem, vagy csak kínosnak éreznénk, ha a szomszéd elnéz felettünk, ha a gangon összefutunk, elmondjuk, kiplakátoljuk a liftben, mire készülünk, az mivel jár, és szépen elnézést kérünk. És a végén meghívjuk a szomszédot a lakásavatóra.
A közpolitikai reformnál a nép látja az átalakítás hasznát is (figyeljék töretlen optimizmusomat: felteszem, hogy van neki ilyen), és a nép állja kellemetlenségeit is. Közelről nézve persze ez a két "nép" sosem pont ugyanazokból áll. A kilencvenéves, a Baross téren vagy a Móriczon botladozó néni aligha utazik majd sokat az új metróvonalon, és az adóváltozás is jobban zavarja azt, akinek a cége a fáradságos szoftverátállítás után többet kényszerül fizetni, mint akinek az új kedvezményeit finanszírozzák az új adóval.
Ám ettől még azt gondolhatnánk, a kalkulus világos. A messze jövendővel (az átalakítástól várt társadalmi haszonnal) öszvevetjük a terv társadalmi költségeit, benne a bevezetésével járó jelenkori kárt (amit igyekszünk, ahol és amikor társadalmilag megéri, minimumra szorítani), és ha pluszos a szaldó, megtesszük, amit kell, a' haza pedig üzembiztosan fényre derűl. Ezt társadalmi költség-haszon elemzésnek hívják. Az, hogy pontosan hogy is kell csinálni, nem magától értetődő, amit mi sem mutat szebben, mint hogy éppen a négyes metróra a beruházók számításai szerint plusz 100 milliárd, a VEKE 2006-os számításai szerint mínusz 200 milliárd forint ún. nettó jelenérték jön ki.
És a dolog még ennél is bonyolultabb. Meg fognak lepődni: a politika miatt. Minél inkább olyan átalakításról van szó, amit a hatalmon levők küldetésüknek tekintenek, de a nép tamáskodik a hasznával kapcsolatban, annál inkább szétcsúszhat a fenti számítás. Lehet az négyes metró vagy Nemzeti Színház, egészségfinanszírozási reform vagy az általános és középiskolák fenntartásának átalakítása: ha a kormány biztos abban, hogy jó, amit csinál, de nem biztos abban, hogy a váltópárt is folytatni fogja (vagy épp biztos abban, hogy nem fogja folytatni), gyakran beszűkülnek az alternatívái.
Ha úgy akarná megtervezni az átalakítást, hogy annak össztársadalmi költségei minimálisak legyenek, az többnyire több előkészítést, a pórul járandók bevonását és tájékoztatását, alapos tervezést (szó szerinti és átvitt értelemben vett pallók és járdapótlékok külön kiépítését), gyakran az átalakítás időbeli elhúzását, a normális, megzavarni kívánt működés ritmusához való alkalmazkodást igényli. Megeshet, hogy emiatt a reform kicsúszik a négyéves ciklusból - és ez még akkor is kellemetlen, ha a kormány biztos abban, hogy az utódja folytatná, amit ő elkezdett. A reform elhúzódása pedig azért kellemetlen a reformot kezdeményező kormány számára, mert így nem tud szalagátvágós, népdalkörös választási propagandát kanyarítani az átadás köré.
Még kínosabb, ha az átalakítást tényleg ellenzi a nép és a várható utód. Megeshet, hogy épp a megfontolt tempó miatt a választások után kevesebbe kerülne visszabontani, mint fogvicsorgatva felépíteni a megkezdett beruházást, végigcsinálni a megkezdett reformot. Ez esetben a mindenkori kormánypolitikus így gondolkodik: "A nagyobb felfordulással járó, erőltetett ütemű, hűbelebalázs reform a felelősebb, hiszen egy lassú, ezért visszacsinált reformért vállalt, tehát értelmetlenül elszenvedett, mégoly kicsi társadalmi áldozatnál is jobb egy nagyobb, amit megkoronáz a - szerintem - hasznos eredmény."
Ha tehát belevág, gyorsan és fűrésszel teszi.
Belevághatna konszenzusos, a néppel és az ellenzékkel is elfogadtatható, ciklusokon át folytatható tervekbe is. De ilyeneket nem talál, és nem is keres már. A kormányzati reformok ezért nem lassú, jól előkészített, konszenzusos, a következő kormányzat által továbbvitt, ezért a társadalom szövetét szükségtelenül fel nem sértő változtatások sorozata lesznek. Hanem elsietett, a társadalomnak a szükségesnél nagyobb alkalmazkodási költséget okozó, kormányváltás után fogvicsorgatva megvalósított vagy végül visszafordított, torz projektumok, amik között úgy botorkál a polgár, hogy tudja, a neki okozott kár értelmetlenül nagy, vagy egyszerűen csak értelmetlen, mert a reformból nem lesz semmi.
Amikor mesterembert munka közben látunk, még nem tudjuk, jól dolgozik-e. De ha mindent szerteszéjjel hagy, ha nem kér legalább elnézést azoktól, akiknek az életébe belepiszkol, élünk a gyanúperrel: amit csinál, az se precíz, se tartós, se tetszetős nem lesz. De mit tehetünk? Átvesszük a selejtet? Vagy dolgavégezetlenül elküldjük, és újat fogadunk, mint 2006 kivételével eddig mindig, amikor alkalmunk volt? Segített? Nemigen.
Elfogadhatatlan, de érthető, hogy amikor évtizedek óta ez folyik, sokan feladják a reményt, és azt kezdik hinni: nincs is hozzáértő szakember a piacon, és egyáltalán, átok ül a felújításon. Sőt, azt kezdik hinni, hogy az átkot csak Kőműves Kelemenné, a politikai ellenfelek, a sukorózó Gyurcsány, Solymosi Eszter gyilkosai vagy a cigánybűnözők vérének a le-leomló falakba keverése oldhatja fel. Én inkább a türelemben, a betartható és betartott megállapodásokban, a végigbeszélt és emiatt kölcsönösen előnyös megoldásokban, az alaprajzokban, a sublerben, az ügyesen felépített ideiglenes járdában hiszek.
Ha álom ez is, legalább nem rémálom.
