"Miért akartok ti verekedni mindenáron, az ég szerelmére?!"
(Spiró György: Honderű)
Apám néhány hónappal ezelőtt, a 92. születésnapján azt mondta, egy dolgot sajnál, hogy ugyanoda érünk vissza, ahonnan ő elindult. A mondat után a húszas évekről beszélgettünk, Trianonról, a koldusokról, a zászlólengetőkről, az egyetlen zsidó családról, amelyik a faluban lakott, a darutollakról, majd valahogy a párbajokra terelődött a szó. Apám nem látott párbajt, a negyvenes évek elején azonban - ahogy ez katonatisztek számára szinte kötelező volt - elolvasta Clair Vilmos párbajkódexét, néhány szabályra ma is emlékszik.
"Nincsen nemzet a világon, ahol annyi becsületügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen minálunk, Magyarországon. Társadalmunk és igazságszolgáltatásunk hiányos berendezése is jelentékenyen hozzájárul, hogy így legyen" - írja a könyv 1929-es előszavában Clair Vilmos, idézi Spiró György a Honderűben. A darabban az apámnál csak néhány évvel idősebb két hős, Zoltánffy és Pukánszky - egykor lovassági, illetve tüzérszázados - 1997-ben egy belvárosi bérlakás nagyszobájában szigorított kardpárbajt vív egymással, végül Pukánszky a hasán megsebesül - azóta talán meghaltak mindketten. A Honderűből kiderül, apámtól is így tudom, a párbaj a húszas-harmincas években felnőtté vált embereknek még szinte természetes fogalom volt, a sértés, a becsületbe gázolás megtorlásának méltó módja, ráadásul adott volt a magyar kard hegemóniája, az iskolai vívóedzés; az akkori apák generációjában még haláleset is előfordulhatott. Pedig a tízes évek elején még úgy tűnt, a párbaj hosszú távon teljesen feloldódhat a sportban: az 1906-os athéni és az 1912-es stockholmi olimpián például párbajpisztolyversenyeket is rendeztek; egy frakkos figurát kellett eltalálni, a céltábla középpontja a torkánál volt. Magyar versenyző is vitézkedett ebben a számban, gróf Szendrői Török Sándor (Bernát Ede Bálint Kázmér) Athénban 25 méterről ötödik, hat évvel később 30 méterről tüzelve kilencedik lett. Hogy mennyire más volt az a békeidő, jól jelzi, hogy akkoriban nem Török gróf lövészképességeiről beszéltek a legtöbbet, hanem inkább születésének körülményeiről. Ugyanis a gróf édesanyjának, Johanna Buskának még 1880 előtt, már nem is olyan nagyon fiatal színésznőként viszonya volt Rudolf koronaherceggel, és ez arra a pletykára adott okot, hogy az 1881-ben, az aránál harminc évvel idősebb Török Miklós gróftól született Sándor fiú esetleg mégis inkább a kitűnő lövész hírében állt, de később tragikus módon elhalálozott trónörökös leszármazottja lenne. Johanna Buska és Török gróf házassága még az irodalomtörténetbe is bekerült, ugyanis Theodor Fontane részben róluk mintázta Graf Petöfy című művének főhőseit - az idős férj ott rájön a megcsalatásra, de párbaj helyett inkább az öngyilkosságot választja.
A sportos párbaj viszont a tiltások ellenére megmaradt, és a húszas években példát adhatott arra is, hogyan köszörülje ki a fiú az idős apa becsületén esett csorbát. 1924-ben - hat évvel vagyunk a világháború és négy évvel Trianon után - a párizsi olimpián az olasz és a magyar vívók (meg a franciák) között tapintani lehetett a feszültséget: egymást követték a viták, fenyegetések és feljelentések. A csúcspontot a kardvívás esélyese, Oreste Puliti botránya jelentette - az egyéni versenyben az egymás elleni asszókban három olasz társa szándékosan kedvezett neki. A francia zsűrielnök jelezte a problémát, a magyar zsűritag, Kovács György pedig azonnali kizárást javasolt. Ekkor Puliti állítólag megfenyegette Kovácsot, a keresetlen szavakat pedig a magyar csapat kapitánya, Italo Santelli fordította le. A történet ugyan sokféle változatban maradt fenn, de annyi bizonyos, hogy a fordítás túlságosan jól sikerült, Pulitit pedig csalás miatt kizárták. Az olasz válogatottak sértetten elvonultak, közölték, hogy Santelli mester részéről érte őket inzultus, ezért a csapathoz tartozó vívó-szakíró, a negyvenhat éves Adolfo Cotronei párbajra hívta ki a magyar kardvívás atyját. Italo Santelli, aki az 1900-as párizsi olimpián olasz színekben szerzett ezüstérmet, de már csaknem harminc éve Budapesten élt (és a magyar nyelvet mindig kerékbe törte), ekkor már közel járt a hatvanhoz, ezért fia, Giorgio, aki 1920-ban szintén az olasz csapattal nyert kardaranyat, a szabályokra hivatkozva átvállalta apja szerepét a párbajban. A kibékíthetetlen felek közti összecsapásra Abbázia közelében került sor, olasz vizeken (Mussolini, aki a húszas évek elején szintén megnyert egy újságíró elleni kardpárbajt, állítólag engedélyt is adott rá), egy hajón, méghozzá éles kardokkal. Giorgio Santelli, aki később New Yorkba költözött, és a modern amerikai vívás egyik megteremtője lett, sokáig még tanítványainak sem mesélt a párbajáról, de egy idősebb korában folytatott beszélgetésből kiderült, átfutott az agyán, hogy levágja Cotronei fejét. Az alig több mint háromperces csörte végül nem halállal, hanem azzal végződött, hogy Santelli az olasz újságírót egy vágással az arccsontján sebezte meg; a sérülésből maradandó szemrángás lett.
Cotronei egyébként a húszas években gyakorlatilag az olasz vívás minden nagyságát provokálta. Néhány hónappal az olimpia előtt (öt megnyert párbaj után) Milánóban, egy hűvös hajnalon a San Siro lóversenypályán Aldo Nadival vívott, akit a hatperces küzdelemben egyszer meg is tudott sebezni. Igaz, hogy az antwerpeni olimpia háromszoros bajnoka közben háromszor megvágta a karján, és háromszor a mellkasán, mielőtt Cotronei feladta volna; este már együtt pezsgőztek. Azonban a nagy kibékülés sem akadályozta meg az újságírót abban, hogy 1932-ben Aldo bátyját, a páston még sikeresebb Nedo Nadit hívja ki párbajra. Az ok egy újságcikk volt, amelyben Cotronei megbírálta az olasz vívóválogatottat a Los Angeles-i olimpián vezető Nadit (csak két aranyat nyertek és még hat érmet), amire utóbbi vitriolos riposzttal válaszolt. A párbajra a milánói teniszklubban került sor, Nedo Nadi többször is megvágta ellenfelét, egyszer majdnem halálosan. Cotronei ezután már nem párbajozott többé - ahogy Aldo Nadi fogalmazott, "ágyban halt meg".
Különben a párizsi versenyek után néhány nappal a viták két főhőse, Kovács és Puliti a Folies Bergére előtt futott össze, némi szóváltás után az olasz ütött, és ennek is párbaj lett a vége. Négy hónappal később csaptak össze - az egyórás küzdelem mindkét oldalon súlyos sebesülésekkel, döntetlennel és bocsánatkéréssel zárult. Az olaszok és a magyarok ezután egyébként is látványosan kibékültek, 1927-ben örök barátok lettünk. Azóta persze sok minden történt, a húszas-harmincas évek megkésett párbajvilágára ma már alig valami emlékeztet, de itt vannak nekünk a darutollak és a koldusok meg a zászlólengetők.
