Egotrip

Az elmúlt év gazdasági szempontból különösen rossz volt. Olyannyira, hogy azt a máskor is gyakran hallható búsmagyarkodást - miszerint mindig mi szívjuk a legnagyobbat - ezúttal mintha az objektív statisztikai adatok is megerősítenék. Bolond az, aki magában keresi a hibát, kudarc idején máris felelősért kiáltunk. Felelős persze a világválság maga, de annak forrása messze van, legalább legyen helyi bűnbak, aki rosszul kezelte, és így súlyosbította szenvedéseinket. A választási kampány különösen kedvező időszak az ilyen vádak megfogalmazására, bűnbakok iránt a szokásosnál is nagyobb a kereslet.

Dúl Magyarországon a kártyacsata. Szociális kártya, antiszociális kártya, szolidáris kártya, dobálóznak a pró és kontra érveket sorolók. A kifejezések mind ugyanazt a pénzhelyettesítő plasztiklapot illetik, ami a kiagyalói szerint arra szolgál, hogy a szociális segélyeket ne lehessen tetszőlegesen felhasználni. Hogy az érintettek ne költhessék italra, cigarettára, félkarú rablóra, uzsorára. Mert hisz' ez a mi pénzünk, az adófizetőké, és ezért jogunk van megmondani, mire szánjuk. A monoki polgármester ötlete nyomán tavaly ősztől több településen - sokak szerint alkotmánysértő módon - bevezetett szociális kártya nemcsak az adófizető polgárok széles körének tetszését nyerte el, hanem - ettől nem függetlenül - a politikai pártok zömének támogatását is élvezi. Pedig, mint a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom alapítóinak cikkéből kiderül, alig 60-65 ezer ember (fejenként pár tízezer forintos) segélyéről van szó, ami elenyésző része a költségvetési kifizetéseknek (Az antiszociális kártya; Népszabadság, 2010. január 20.).

Ha nem tűnt volna még fel, akármikor hozzák is nyilvánosságra a pártok programjaikat, akármikor tartanak is kampánynyitó nagygyűlést, az országgyűlési választási kampány elkezdődött. Ilyenkor éles lőszerrel lőnek: a Svédországban többpárti szakértői munkával a lehetőségekhez igazított nyugdíjrendszer magyarországi bevezetésének felvetéséből egy pillanat alatt habzó szájú nyilatkozatháború lesz, egy tisztes szakpolitikus, ha fel mer vetni valamit, amit egy-két éve még pártja vezető gazdaságpolitikusai is megfontolandónak tartottak, egy perc alatt az utcán találja magát. Szaporodnak a szórólapok a postaládákban, furcsa napszakokban csengenek a sose használt vezetékes telefonok, indulnak a nyugdíjasklub- és falugyűlés-látogatások, készülődnek a cédulagyűjtő kommandók, a pártok csokorba gyűjtik a sportolóikat, színészeiket és zenészeiket.

Martin Seligman amerikai pszichológus már az előtt nagyon híres volt, hogy kutatni kezdte azt a területet, amiről ma híres. Az utóbbi évtizedben a boldogság pszichológiáját kutatja. Az amerikaiak számára kimondhatatlan nevű Csíkszentmihályi Mihály (Flow című világhírűvé vált könyve magyarul is olvasható) és a közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman mellett Seligman az egyik fő képviselője annak az új pszichológiai irányzatnak, amelyet pozitív pszichológiának neveznek. Az irányzat fő eredményeiről érdemes meghallgatni Seligman egyik rövid és tartalmas előadását, amelyet itt magyar feliratozással is láthatunk: http://www.ted.com/talks/martin_seligman_on_the_state_of_psychology.html.

Rákosrendező, a vasútállomások alfája és ómegája, Resti Kornél Mekkája és Medinája, innen indul és ide tér vissza. Sokszor csak úgy elvillamosozik, elsétál ide, a Manó büfében iszik egy unicumsört, kiül a sorompók mellé (megszámolta, hat pár sorompó, egy "szakállas", tucat sudár sorompó magasodik, ereszkedik), és nézi a vonatokat, a dühös autósokat, itt tízpercenként leengedik a sorompót, és tíz percen túl is zárva tartható. (Irodalom: Legát Tibor: Tájseb, Magyar Narancs, 2008. november 20.) Málló épület, betört (de nem -deszkázott!) ablakok, van élet az üvegcserepeken túl.

A Tour de France-ról készült régi fotográfiákat nézegetve azonnal szembeötlik, milyen éles cezúrát jelentett a második világháború. A körverseny ugyanis a harci cselekmények, majd a közlekedési és vendéglátási infrastruktúra hiányosságai miatt 1940 és 1946 között szünetelt, s ez idő alatt bizony sok minden megváltozott. Az 1940-es években előbb a háború, majd az újjáépítés, azután a társadalom egyre szélesebb rétegei által elérhető viszonylagos jólét sok tekintetben uniformizálta az életszínvonalat, a szokásokat és a közízlést - Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt.

Amikor közgazdászok arról vitatkoznak, miért nem hajt végre a magyar kormányzat olyan strukturális szakpolitikai változtatásokat ("reformokat"), melyek révén hatékonyabb lenne az állam, versenyképesebb az ország, gyorsabb a növekedés, a beszélgetők hamar eljutnak oda, hogy a hiba a politikában van. A nyavalyás politikusok csak az újraválasztásukra koncentrálnak, nem hajlandók olyasmibe fogni, aminek a haszna csak öt-tíz év múltán mutatkozik meg. Na ja, a demokrácia a baj! Ha a beszélgetés nem a nyilvánosság előtt zajlik, ilyenkor valaki félig viccesen benyögi, hogy bezzeg Chilében a Pinochet mellett dolgozó chicagói közgazdászoknak nem kellett azzal foglalkozniuk, hogyan hatottak megbízójuk népszerűségére a javaslataik. Akinek csak kicsit nem tetszettek az intézkedések, nem számított, akinek nagyon nem, azt a helikopterből a tengerbe hajították. Hja, Dél-Korea gazdasága is egy diktatúra alatt emelkedett ki! Már Hobbes is megírta, hogy a monarchia jobb államforma, mint részérdekek között tántorgó pluralista alternatívái.

Az emberiség legfőbb közös ellensége a valóság. Évezredeken át szédítettük magunkat például azzal, hogy lakóhelyünk, a Föld az univerzum logisztikai központja, s hogy a teremtett élőlények között kitüntetett szerepünk van, nem vagyunk akárkik. Olyan makacsul ragaszkodtunk ehhez a meséhez, ehhez a kozmológiai és teológiai fantáziához, mintha az életünk múlt volna rajta. Mintha belehaltunk volna, ha nem körülöttünk forog a világ.

Amerikai mintára rögtön válaszolok: az, ami jó a Molnak. Vagy a Malévnek; s a sor folytatható. Vettem a (mai netvilágban nem nagy) fáradságot, és utánanéztem, hogyan is született az elhíresült mondás: "ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak". Próbáltam felkészíteni magam arra a hamarosan eljövendő világra, amelyben a rút egyéni (profit)érdekek magasröptű közérdekké nemesülnek. Amikor a mindnyájunk ("az emberek") érdekeit képviselő állam átveszi a kizárólag a gonosz tőkések profitvágyát kielégítő piac szerepét a gazdaságban. Erre az ideára már a mai (és tegnapi) kormány is mutatott némi hajlandóságot, a holnapi viszont büszkén a zászlajára is tűzi.

Ilyenkor, az új év első hetében eléggé szétszórt az ember, legalábbis az olvasás terén. Eszébe jut valami, amit olvasott, leveszi a könyvet a polcról, lapozgat, megtalálja, amit keresett, erről viszont egy másik könyv jut az eszébe, kinyitja azt is, leteszi, nyúl a következőért. Idővel észreveszi, hogy tulajdonképpen kapirgál: azt nézi, ki kitől mit vett át, kinek miről mi jutott az eszébe. Láncszemekre talál, amelyek némi noszogatásra láncba fűződnek, hosszú láncba, amely egymástól látszatra igen távol eső dolgokat kapcsol össze. Valahol félúton pedig eszébe jut a nemzeti infantilizmus játéka: bárki vagy bármi kerüljön is elénk, mi tudjuk, hogy csak meg kell kaparni egy kicsit, s máris kiderül róla a magyar származás, szülőhely, férj, feleség, nagynéni stb. És elkezdi játszani a játékot: a találomra elébe kerülő szövegeket bogarászva magyar találatokra vadászik.

Col du Galibier, Mont Ventoux, Alpe d'Huez, Croix de Fer, Pic d'Envalira, Puy-de-Doöme..., Passo dello Stelvio, Mortirolo, Monte Zoncolan, Monte Bondone, Passo Gavia..., Alto del Angliru, Cerler, Arcalís, Alto de Abantos..., Klausen Pass, Furkajoch, Passo della Nufenen... E nevek hallatán az országúti kerékpársport tisztelője - főként, ha módjában áll követni a Tour de France, a Vuelta a Espa–a, a Giro d'Italia és a Tour de Suisse hegyi szakaszait - leveszi a kalapját, s egy percre magába mélyed.

Leo DiCara, a michigani egyetem professzora, a modern biofeedback-kutatások egyik úttörője 1976-ban váratlanul öngyilkos lett. Senki sem tudta biztosan a fiatal, még harmincas éveiben járó professzor tettének okát. Makkegészséges volt, zűrös magánügyei nem voltak, kártyaadóssága vagy egyéb ilyes problémája sem. Leo DiCara minden bizonnyal azért lett öngyilkos, mert nem sikerült megismételnie azokat a kísérleteit, amelyekkel örökre beírta nevét a tudomány történetébe.0

A jó hentesnek biztos keze van. A csontok természetes tagolódását követve bárdjával egyenesen az ízületeket találja meg. Ugyanilyen biztos kézzel darabolja a jó filozófus a világot. A nyugati filozófiatörténet leghuszárosabb darabolását Descartes végezte el, aki az egész univerzumot egyetlen csapással kettőbe hasította úgy, hogy az egyik oldalon a kiterjedt dolgok (res extensa), míg a másikon a ki nem terjedt, vagy gondolkodó dolgok (res cogitans) találták magukat.