Martin Seligman amerikai pszichológus már az előtt nagyon híres volt, hogy kutatni kezdte azt a területet, amiről ma híres. Az utóbbi évtizedben a boldogság pszichológiáját kutatja. Az amerikaiak számára kimondhatatlan nevű Csíkszentmihályi Mihály (Flow című világhírűvé vált könyve magyarul is olvasható) és a közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman mellett Seligman az egyik fő képviselője annak az új pszichológiai irányzatnak, amelyet pozitív pszichológiának neveznek. Az irányzat fő eredményeiről érdemes meghallgatni Seligman egyik rövid és tartalmas előadását, amelyet itt magyar feliratozással is láthatunk: http://www.ted.com/talks/martin_seligman_on_the_state_of_psychology.html.
A pszichológia hagyományosan a lelki betegségekkel, válságokkal foglalkozik, és így a pszichológust sokkal inkább érdekli a beteg ember, mint az egészséges. Ennek egyik oka az, hogy aki pszichológusnak megy, azt általában leginkább az motiválja, hogy segítsen az ilyen problémákkal küszködő embereken. Emellett az egészséges ember működésének megértése sokáig reménytelennek tűnt, túl bonyolultak és sokfélék vagyunk. Különben is, mi az, hogy egészséges ember? Pszichológusszemmel ilyen talán nincs is, legfeljebb mindenki másképp beteg.
Amikor közel három évtizeddel ezelőtt pszichológiával kezdtem foglalkozni, leginkább ez a hozzáállás zavart. Előtte mérnökök között dolgoztam, és egy mérnök számára sohasem a hibásan működő ketyere az érdekes, hanem a jól működő - ilyeneket igyekszik tervezni. A műszaki tudomány nem más, mint a működő dolgok tudománya. A műszaki szemlélet szerint egy autót nem azért tudunk megjavítani, mert ismerjük a betegségeit, hanem azért, mert tudjuk, hogyan működik, amikor jól szuperál. Igaz, vannak típushibák, de az igazán érdekes esetekben csakis az segít, ha tudjuk, mitől működik jól a gépezet.
Engem az egész pszichológiából egyetlenegy dolog nem érdekelt soha: a beteg ember - főleg ezért lógtam ki kollégáim közül, nem matematikus hátterem miatt. Nem hittem abban, hogy a jól működő psziché megértéséhez a betegségek megértésén keresztül vezet az út. Éppen eléggé érdekes szerkentyű az egészséges ember, van rajta mit megérteni akkor is, ha ellentétben a műszaki cuccokkal ezt nem ember tervezte, és így a feladat sokkal nehezebb. És igenis, van olyan, hogy egészséges ember, akkor is, ha mindenkinek akadnak időről időre nehezen megoldható lelki problémái. Akinek csak időről időre vannak ilyenjei, és nem állandóan, folyamatosan, az lelkileg egészséges.
Az 1960-as években Martin Seligman a kor tipikus pszichológus-kutatója volt. A depresszió működését próbálta megérteni, és eközben fedezte fel a tanult tehetetlenség jelenségét. Rendkívül szellemes kísérletekkel bizonyította be, hogy a tehetetlenség, az elanyátlanodottság sok esetben tanult dolog.
Ha egy csomó bolhát beteszünk egy dobozba, nem érzik jól magukat a nagy zsúfoltságban és bezártságban, igyekeznek kiugrani a dobozból. Csakhogy a doboz tetejére egy üveglapot tettek. A bolhák idővel megtanulják, hogy fölösleges ugrálniuk, úgysem juthatnak ki. Egy idő után már nem is próbálkoznak, akkor sem, ha időközben az üveglapot eltávolítják. Lényegében ez a tanult tehetetlenség jelensége.
Seligman bolhákkal történetesen nem kísérletezett, annál többet kutyákkal és emberekkel. A tanult tehetetlenséget ugyanazzal a módszerrel kondicionálta bele kísérleti alanyaiba, mint ahogy Pavlov azt, hogy egy hang hallatán elinduljon a nyálelválasztás. A jelenség itt is maszszívan kialakult, és tartósan fennmaradt. Amikor a kutyák megtanulták, hogy a hangot hamarosan egy áramütés követi, megpróbáltak menekülni, de az adott kísérleti helyzetben ez lehetetlen volt. A kutyák egy idő után akkor is rezignáltan várták a hang után az áramütést, amikor már semmi sem akadályozta a menekülést.
Seligman kísérletei híressé váltak, mindenütt a világon bekerültek a pszichológia tankönyvekbe, mert jól magyaráztak sokféle depressziós viselkedést. A tanult tehetetlenség fogalma a pszichológia egyik alapfogalmává vált. Mint minden tudományos modellnek, ennek is megvannak a korlátai, a jelenség nem mindenkinél működik egyformán, és néhány embernél szinte egyáltalán nem, de így is a pszichológia egyik legjobb magyarázó erejű fogalmának bizonyult a tanult tehetetlenség.
Egy átlagosan kiváló pszichológus-kutató ezután tovább vizsgálta volna világhírt eredményező felfedezésének egyéb aspektusait. Seligman azonban arra gondolt, hátha ugyanezekkel a módszerekkel a jelenség ellenkezőjének létezése is bebizonyítható. Így fedezte fel a tanult optimizmust. Kutyák és emberek egyaránt kondicionálhatók arra is, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is időről időre próbálkozzanak újra és újra.
A tanult optimizmus jelensége sokkal kevésbé vált híressé, mint a tanult tehetetlenség. Talán azért, mert az utóbbi jobban illeszkedett a pszichológusok általános szemléletmódjához. A tanult optimizmus a pszichológia tudománya számára csak mostanában vált igazán érdekessé, miután erőre kapott a pozitív pszichológia irányzata. Ha rákeresünk az interneten, 262 ezer találatot kapunk a learned helplessnessre, és csak 74 ezret a learned optimismra. A különbséget nem magyarázza az, hogy az előbbi felfedezés sokkal régebbi, mivel mindkettő megvolt már, amikor az internethasználat elkezdett általánossá válni. A magyar neten még rosszabb a helyzet: jelenleg 4680-103 az arány, és ezt tovább rontja, hogy ennek a száznak is több mint a fele olyasfajta fórum- vagy blogbejegyzésekből származik, mint "a tőled tanult optimizmussal...".
Ez volt Seligman útja a pozitív pszichológia felé. Csíkszentmihályi vagy Kahneman útja egészen másmilyen volt - sok út vezet a nirvánába. Nekünk, magyaroknak azonban Seligman példája egy különösen érdekes tanulsággal is szolgál.
Mögöttünk ötszáz évnyi tanult tehetetlenségi kondicionálás áll. Balsors, akit régen tép; rajtunk német dúl, rajtunk török jár - és akkor még nem is beszéltünk az oroszokról. Csakhogy mára az üveglap eltűnt a doboz tetejéről. Talán ideje, hogy kövessük Seligman példáját, és mi is felfedezzük a tanult tehetetlenség után a tanult optimizmus jelenségét is.
