Ütközhet egymással a magánélet és a szólásszabadság joga, és két szemben álló csoport is követelheti gyülekezési jogának érvényesülését egyazon helyen és időben, miközben csak az egyik kaphatja meg a helyszínt. Az ilyen esetek döntésre kényszerítik a jogalkotót és a jogalkalmazót, melynek során fontos szempont a jogok közötti egyensúlyozás. Másutt a költséghatékonyságnak lehet szerepe, mint például az egészséghez való jog esetében – amely abszolút értelemben feneketlen forrásigényű, de költségvetési megfontolásokból lehet és kell is dönteni a fenntartható tartalma felől. Néha nem elég a röntgen, kell a CT- vagy az MR-vizsgálat is, de módjával, más biztosítottak jogaira, ellátására is figyelemmel. Az alapjogok közötti és alapjogokon belüli konfliktusok keletkezése tehát természetes. Ám az ilyen konfliktus híján, csupán a „nehéz helyzetre” hivatkozással visszavett alapjogok nem természetes velejárói a jog nyelvén való szólásnak.
Mostanában mégis sokszor azt tapasztalom, hogy hazai vitáinkban a forráshiány, illetve a jogok versenyeztetése akkor is előkerül a jog érvényesítésével szemben hangoztatott praktikus ellenérvként, vagy csak a tehetetlenség igazolására, amikor valójában nem ütközik egymással két jog. Nemrégiben egy bosszantóan szexista, női testtel árusított étel reklámját kifogásoló gondolataim váltottak ki amúgy emberi jogokkal is foglalkozó ismerőseimből is értetlenkedő reakciókat. Ez az értetlenség nem a szexizmussal szembeni közömbösségből fakadt, ma már a valamennyire is művelt többség belátja, hogy a női testet étellel azonosító, és ezáltal árucikké alacsonyító buta reklám nemcsak olcsó és idejét múlt poén, de az üzenete is káros. Most merőben más ellenérveket hallottam. A szexizmust elítélő, méltatlankodó megjegyzésemet úgy ütötték el ismerőseim, s úgy bagatellizálták a nőket megalázó reklámot, mintha a női méltóság fogyóeszköz lenne. „Nincs nekünk most nagyobb bajunk?” – kérdezték. Nem látunk naponta és tucatszámra súlyosabb jogsértést? Hol vannak a közmunkások, hajléktalanok, éhező gyerekek elemi jogai? Tényleg nincs fontosabb dolgunk, mint a női testet árucikké degradáló illusztráción felháborodni?
Egyre többször hallunk hasonló érvelést. Nemrégiben egy politikus azzal hessegette el a szexuális orientációjuk miatt megbélyegzett honfitársainkkal szemben kimutathatóan növekvő gyűlöletkeltés problémáját, hogy amíg a munkavállalók jogsértéseket szenvednek el, ne firtassuk e kisebbség jogait. Az önkéntes alapjogi visszavonulás elképesztő mértéket öltött. Mintha költségvetési megszorítások és pénzügyi szempontok alapján dőlne el, hogy kinek ismerjük el a jogait. Pedig amikor nem a jóléti ellátások elosztásának igazságosságáról van szó, aminél valóban össze kell mérni az azonos szűkös forrásokért folyamodó csoportokat, akkor nem jó érv a bagatellizálás azon az alapon, hogy van más jogsértés is a világon. Az emberi méltóság nem tortaszelet, amiből egyes csoportoknak jut, másoknak meg nem marad. Nem kell önként vállalt öncsonkolással eleve elvennünk a jogot olyankor, amikor az nem áll versenyben mások jogaival, azaz nincsen alapjogi konfliktus. Ha valaki jogsértésre, megalázó, diszkriminatív bánásmódra, az emberi méltóság megsértésére hívja fel a figyelmet, nem köteles állítása előtt valamennyi, mindennapjainkat tapasztalt jogsértéshez mérni azt, amelyik miatt felháborodott. Miként a bíró is az orra elé került ügyet vizsgálja, és nem legyinthet rá azzal, „hogy hja, a mai világban mi minden megtörténhet, ez csak egy tű a szénakazalban, nem is érdemes foglalkozni vele”. A jogrendszer egésze meg kell, hogy feleljen a konzisztencia követelményeinek – de egy jogsértést mégsem lehet elütni azzal, hogy vannak más, jogaiktól megfosztott emberek is. Néha egy apró siker, az emberi méltóságért folytatott harcban aratott jelentéktelen győzelem is lehet az emberi méltóság fenntartója és elrugaszkodó a további küzdelemhez. Biztosan volt sok más baja a 27 év börtönbüntetését töltő Mandelának, aki a Robben börtönszigeten kiharcolta, hogy ő és a többi fekete elítélt hosszú nadrágot kaphasson a megalázó, rövid szárú börtönruha helyett. Könnyű lett volna legyinteni, hogy a nadrág még a legkisebb baj a hosszú szabadságvesztés elviselésében. A siker erőt adott és önbecsülést.
Veszélyesnek tartom ezt a cinikus és végeredményében passzivitásra ösztönző hozzáállást. Kikezdi a mindennapi emberi jogi érzékenységünket. Minél több dologra legyintünk rá azzal, hogy „nem ez a legnagyobb bajunk most”, annál inkább visszavágjuk már-már kivívott jogainkat. És a mások jogaiért való kiállás, bármilyen kis csoport vagy sérülékeny ember jogáról is legyen szó, nemesíti lelkünket és a társadalom szétszakadóban lévő szolidaritási szöveteit építi újjá, mint egy hatékony őssejt. Nem akkora bátorság a többség erőfölényét hangsúlyozni vagy szexista közhelyek mögé bújva jópofáskodni. Másokért kiállni felemelőbb, mint amikor a társadalom megosztott, szétzilált kis érdekcsoportokra hullik. Úgy vigyázzunk hát emberi jogi érzékenységünkre, mint Borsószem királykisasszony Andersen meséjében, aki azzal vívta ki a királyfi figyelmét, hogy a párnája alá rejtett borsót is észrevette. Ha naponta csak egy újabb jogsértéshez szoktatjuk magunkat hozzá, és térünk fölötte napirendre azzal, hogy „ez legyen a legnagyobb bajunk”, akkor észrevétlenül válik háborús övezetté a körülöttünk lévő világ. A jogok visszanyirbálása csak rendkívüli állapot esetén igazolható valamelyest, amikor emberi életek forognak veszélyben. Amíg nem tartunk ott, nézzünk inkább a párnánk alá.
