Egotrip

Kovács Imre: A horror vakui

Nincs Isten - mondta eltűnődve Berci kőműves a 30-as dupla zsalutéglának, aztán enyhe bűntudattal lesütötte szemét, mert Sanyi segédmunkás nem szerette, ha Nietzschét idéz, legutóbb is az erdei fitneszstúdióig kergette egy rozsdás fűrészlappal, amikor azon felvetésére, miszerint ideje lenne beszerezni egy kurva betonkeverőt, Berci azt válaszolta, hogy nem, mert tevékennyé és egyformává teszi az embereket - mindez hosszú távon azonban ellenhatást kelt: a lélek kétségbeesett unalmát, ráadásul nem ösztönöz arra, hogy magasabbra törjünk, jobban csináljuk a dolgokat, művészek legyünk.
  • 2001. december 6.

Podmaniczky Szilárd: Déli verő

Úgy suhantunk az autóval, mint nikkellégy a Parasztbecsületben. Ha nem hiszik, kérdezzék meg Zinedine Zidane-t (zizou@axelero.hu) vagy a nagynövésű madárpókot (madarpok@freemail.hu). A hibaüzenet beleegyezést jelent.
  • 2001. november 29.

Legát Tibor: Pop

Anapsugarak olyan szenvtelenül szaladnak át a redőny résein, mint a tömegsírt elrendező traktoros. Úgy fekszem, hogy ezek a diszkógömbhatást majmoló fényszilánkok kikerüljenek, mégsem menekülök: a kis gecik gellert kapnak a falra akasztott aranylemezen (Hifi Szteroid - Legát visszatér, 1999), és épp a mellkasomon sűrűsödnek egy pontba. A képződmény - ahelyett, hogy lyukat fúrna belém - különböző alakokat vesz föl. Előbb violinkulcs lesz, aztán lepke, kutya, ököl, kereszt, horogkereszt - minden, amit el tudtok képzelni abban a bizonyos fehérkés színben, két dimenzióban, bőrön.
  • 2001. november 29.

Kálmán C. György: Magánvalóság

Bölcs kormányunk számtalan bölcs döntést hoz, és számtalan bölcs dolgot mond, ezeket nem is lehet eléggé melegen üdvözölni; ám a szimmetriakövetelés jegyében (lásd Horváth Iván cikkét a 2000 októberi számában), s hogy (a kormánypárt bölcs publicistáinak kívánsága értelmében) ne mérjünk kettős mércével, határozottan ki kell mondanunk hogy: nem!, nem elég!, aki át mond, mondjon bét is, vonjuk le a végső konzekvenciákat.
  • 2001. november 22.

Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?
  • 2001. november 22.

Kovács Imre: A horror vakui

Sanyi segédmunkás a Sündörgőben szerezte be szerszámait, úgy is mondhatnám, hogy a Sündörgő volt az ő OBI-ja, ahol záróra felé már szinte mindenhez hozzá lehetett jutni kedvezményes áron, többek között így vásárolt Wartburgot, gáztűzhelyt, betonkeverőt és láncfűrészt is. Utóbbiról szól ez az írás, de előbb röviden elmesélem a Wartburg történetét, mert az sem tanulságok nélküli.
  • 2001. november 22.

Nádasdy Ádám: Modern Talking

A második világháborúval mintha lezárult volna egy jó százötven éves forrongó, serdülésszerű korszak a magyar nyelv életében, és egyfajta kikristályosodás (kijegecesedés? megfagyás?...) következett. A közösség ízlése - meg persze a nyelvfejlődés legfőbb ura: a véletlen - az addig kavargó alternatívákból általában egyet hagyott meg semlegesnek, a többit megcímkézte, azaz használatukat stilárisan jelöltté tette. Arany János még gond nélkül írhatta a Zács Klárában: "Keresi a Klára, mégsem akad rája" - ez két ponton is eltér a mai irodalmi normától: a névelős személynév (a Klára) és a "túlragozott" igekötő (rája) használatában. Ilyet ma nem illik leírni. A rája ma egyszerűen közönségesnek minősül, ez az egyszerűbb eset, olyan, mint a suksük. A névelős személynévvel más a helyzet.
  • 2001. november 15.

Podmaniczky Szilárd: Déli verő

A kikeményített, nemzetiszínű vászonzászló egy jobb tasli után lekevert egy balost is, a hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzetiszínű lobogó fémrúdjában. A fémrúdon írás futott lefelé: "Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz." Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll, és hullámozhat az arca a szivárvány minden színében.
  • 2001. november 15.

Kovács Imre: A horror vakui

A Sündörgő bezár, a legközelebbi éjjel-nappali lent van a francban, de Berci kőművest ez nem rettenti el. Wartburggal indulnak el, és csak félúton egyeznek meg, hogy ki vezet. Csodával határos, de hazafelé tartanak, amikor valamiért vesznek egy libát is Erdész Bélánál, kinek csinos felesége, Csiga Melinda már messziről ordít, hogy takarodjanak a picsába.
  • 2001. november 15.

Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

Behelyezem. Pontosabban: behelyezném! Hogyha bírnám! - hogy egészen tárgyszerű legyek. Megint ez a nagyképűség, ez az optimizmus, ez a kórosan túltengő önbizalom. Miként ha a döntés már magával az eredménnyel volna azonos. Megint elszaladt a ló velem. Behelyezem, behelyezem... Pusztán csak így, mint a nagyok, kijelentő módban. Mi az, hogy behelyezem? Ahogy azt Móricka elképzeli! Csak úgy ripsz-ropsz behelyezi, mi? S már halad is tovább, telnek az oldalak, a kasszához fáradunk, mint aki jól végezte dolgát; behelyezed. Behelyezed. Miféle beszéd ez? Merészet álmodni, az kéne, mi? Paraszt. Hát, nem, igen tisztelt író bácsi, nem adják ilyen könnyen a megkönnyebbülést. Odébb van még az az üveges tekintet, az az üdvözült félmosoly, mellyel ellazulásodat nyugtázhatod. Enyhén szólva. Hogy finom legyek. Ha egy párnán múlna, vagy bármi ilyenen, a külső körülményeken, ha efféle könnyű kézzel le lehetne kerekíteni a szöveget, akkor csupa leeresztett, boldog ember ejtőzne a szobák mélyén így éjjel tizenegy körül: több millió sugárzóan boldog arcot tükröznének a repedezett plafonok. Nem ez a nyögés, ez a hörgés, ez a forgolódás volna műsoron mindenütt. Ez a koncentrált, hősi küzdelem, az akaratok megfeszített dáridója, hogy végre már jó legyen. Ha a párnán múlna, akkor nem lennének már ilyentájt százezerszám átizzadt gombócba gyűrve a paplanok, nem kelne föl tízpercenként egyáltalán senki, nem keresné köröző lábfejjel a papucsát, hogy a spájzba tapogatván, mint aki menekül, csak úgy, az üvegből, mohó slukkolással újabb két deci pálinkát igyon. Nem nyögnének egy rettentőt valahonnan nagyon mélyről, a lélek legrejtettebb fenekéről az elhájasult asszonyok, mert az a kéz, az a nyelv, amelyik hosszú tízperceket játszott a mellbimbójukon, körbesimogatta, körbenyalogatta, megbirizgálta, megszívogatta, majd elindult lassan, ráérősen lefelé a feszes hason, elidőzött, szűzanyám, egy fél órát legalább nedves, lüktető pinájukon, eszükbe jutott. Akkor nem dolgoznának odabent a pirulák - csillapítók, altatóhegyek, kábítószerek -, hogy mielőbb felszívódjanak, s a vérbe bekerülvén eljuttassák a lüktető, fortyogó agyakba megváltó üzenetüket: semmi, semmi nincs már, s ami a fő, te sem vagy magadnál, te sem létezel. Nincs rajtad súly, felelősség, nem kell észnél lenni már. Nem gondolsz semmire, megszűntek az érzéseid, nem kell - mivel nincs kin - uralkodni magadon: a szabadító, ájult döglés immár kivitelezhető. Akkor nem volna egyetlen, milliónyi hörgésszerű fuldoklásból megképződő, összefüggő sóhaj az éjszaka, nem merednének a semmit markoló, pikasszós kezek a sötétbe, nem röpködnének delfinszerű ívben forgolódó, lucskos testek a nyikorgó rugójú, bepállott ágyak fölött. Nem lenne az egyedüli vágyálom, terv, célkitűzés össztársadalmilag, hogy ne fájjon már, ne legyen rossz ennyire; vagy ha fáj is, ne érezzem, ne tudjak róla, hogy vagyok. Hogy nulla fokra tompuljon a tudat, hogy az impulzusok, drága jó istenem, csillapodjanak; hogy dögöljek meg vagy történjen már bármi, jöjjön, mit bánom, akármi, csak ennek az egésznek vége legyen. Csak legyen vége már. Csak álljon le a verkli, ne gondoljak, ne érezzek semmit, semmit egyáltalán. Csak valami kongó, áthatolhatatlan, matt, fekete üresség legyen, egybefüggő, szálkás vaksötét, melynek nincsenek tartalmai; amiben nem dereng fel az égvilágon semmi, nincs benne gondolat, vagy ha mégis, akkor nincsen tárgya, vagy ha mégis, akkor kizárólag csakis annyi, hogy igen, megvan, megvan a dolog: üres vagyok, mint egy bánya, amiben megszűnt a kitermelés. Nincs történés, nincsen érzés, nyoma sincs életnek, megcsináltam, na ugye, hogy. Hatékony, sikeres vagyok én is, mint a győztesek, mert kivívtam, hogy vége van. A mai napi létezésnek vége van. Megcsináltam, bevégeztem, és most jó nekem. Viktória, heuréka, meg minden ilyenek. Igen, sikerült leeresztenem: bambára és vizenyősre tompítani magamat. Jöjjön el a te országod, felemelő, boldog, öntudatlan, kómaszerű ájulat.
  • 2001. november 1.