Fagyi a vesébe
Úgy suhantunk az autóval, mint nikkellégy a Parasztbecsületben. Ha nem hiszik, kérdezzék meg Zinedine Zidane-t (zizou [at] axelero [dot] hu) vagy a nagynövésű madárpókot (madarpok [at] freemail [dot] hu). A hibaüzenet beleegyezést jelent.
Lényegében be volt kapcsolva a biztonsági öv, amiről nekem mindig az jut eszembe, hogy majd a parkolóban kiszállok az autóból, és rajtam marad a keresztöv, ami alapvetően a nadrágomat tartja, az oldalamon pedig, mint hősi kard, ott lóg a kézifék meg a sebváltó. Onnantól pedig csak tételezni kell a különbséget sebváltó és megváltó között, illetve vödör olajjal a kezében odailleszteni a megváltókezelőt. A tárgytól való távolságtartás mindig is tárgydominanciát hozott nekem, a hátteret is, amely mögött egy másik háttér kozmetikál szüntelen, legyen abba döfve körömcsipesz, reszelő vagy két végű ajakrúzs, amint gyertyát, két végén gyorsabban adja föl a kenetet.
Mondanom sem kell, ebben a pillanatban megláttam egy horgásztavat; az érzékek ilyenkor kerékbilincsként szorítják össze az agyteret, a szívburok málé szájjal hegedül, s ott a gyomorban megindul a kamionforgalom, amely kamionokon saválló tartályokban szállítják a birkahúst. Csakhogy a fékút messzire vezetett, meg se álltunk a tónál, és most már meg nem mondom, hová is mehettünk onnan. De bízva volt.
Mert a visszaút ugyanerre jött, s ha nyögve is, megjegyeztem két félárbocra eresztett gömbakácot, az egyik tövében a sebességtől keresztet formázó "kilométerkőt". Itt van, ni, ez az, mondtam, és a tó megállt mellettünk.
Csend volt, ókori csend, fűszálak sunnyogtak meredten a napfény utolsó indáin, a fák kérge belül otthonos meleget rejtett, a felhők tompán állták a légköri hideget, és ott akkor, a leíráshoz tartozik, eszembe jutott a légkör héjszerű leírása, s hogy milyen irgalmatlan léptékben lesz benne hidegebb, akár mínusz 50-60, vagy még több, majd ennek tessék pontosan utánanézni, nem hagyjuk a hevenyészetet. És akkor (ekkor) mindezen kép bal felében egy megérdemesült pacák csukta össze a széket, és olybá tűnt, a horgászat neki mára ennyi, pár kárász, néhány "rabló" keszeg.
Nojszen, mondtam is neki mindjárt, ennek ha a fele tréfa, a másik fele se leányálom. Szép a tó, mondom, szép négyszögletes, látszik még a markológépek nyoma, és valami ügyetlen rímkényszertől elgondoltam, hány kilométer ide Gyoma, de kár volt, mert rögvest láttam, a férfi biciklin mén majd tova, ám előbb a kerékbe levegőt nyoma. Kiszítta a Nap, mondta bölcsen a pali, s már láttam megint, mint áll a napsütésben előre meresztett meztelen derékkal.
Azt már számláltam, mit fogott, úgyhogy kár is lett vón megkérdezni, viszont az mindjárt más, ha autentikus vagy, és mozgásodról lerí, földi, itteni, azaz tektonikus. Na már most mindennap ilyen szar a fogás, jöttem elő, mint beomlott csűrből a kazánkovács. Megesszük mi ezt is, mondta az adekvát pali, szája sarkán nyál csillant, vagy hát lehet, míg aludt, a rajta mászó csiga nyoma, nyomvonala.
Beh szűkszavú ez az ember, gondoltam magamban, tán csak nem tett fogadalmat, hogy bárkivel beszéljen. Nem-nem, mondta most a sódert, csak az idegent nem csípik errefelé. Ugye maga idegen itt? Az vagyok, az vagyok tizenkét kőműves, de kár így rám nézned huszonnégy szemeddel, nem az vagyok, akire gondolsz. Mert kire gondolsz, az más mesterséget űz: te nappal telerakod a tót ponttyal, sügérrel, keszeggel, az meg éjjel lehálózza ezerrel. Ilyen ezervoltos villámháló rááll a kezére, ami nappal volt, éjjel máshol amper megint.
Jól van, jól van, csitult a pali, és akkor nekifeszült, hogy elmondja, ami őt végképp ingereli. Hát úgy volt az, naccságos uram, láttam, szívébe zárt, lehetett hallani, hát kapásom volt fényes nappal. Bevágok, a bot karéjba görbül, mintha meszesgödör fenekét húznám önnön tetejébe. Nem volt mit tenni, a féket lazítom, odaugrott ijedve a barátom - csak reméltem, a neve nem Tom. Nem mondta. Na szóval, fogjunk halat lasszóval, mondtam is mérgesen, már megint leakadt a fenéken. De nem addig az, szólt rám a barátom, megy a damil jobbra, mint zugpiacon a kabátom. Szóval, naccság, íme a nagy hal, forróság egész testemben, tán még bocskorom külsején is izzadáscsöppek hevernek. Életem nagy hala. Azonban kicsinyét elfogott a kétség: a tó fiatal, hunnan a francbul lehetne benne ekkora hal. Az égből pottyant, jött a magyarázat, elhittem, ismerem hazámat. Ám a lényeg csak az, hogy partot érjen a fárasztás, semmi más nem számít ilyenkor, ész, baj, jövő vagy jelen kor. Már barátom készíti a szákot, ügyes legény, lopott már marhát, kacsát, hullazsákot. S lám, a nagy vad kevés bucskával csak, kezdi megadni magát, csévélem vissza a damilt, amit a hal visszaád. Amint viszont partközelbe ér, fröcsög, tombol, ver, mint 160 egér. Akkor még nem tudtam, nem messze az igazság, hogy a nagy halam osztott pimaszság. Mert mostan mesém végére érek, hat kétkilós ponty volt egy zsinegre fölfűzve, át a szájon, kopoltyú mögött, s jött mindenik, mint az ördögök. Ez volt a nagy fogás, hat ponty egyszerre, a szívem azonnal eleresztett, jött a bánat, bú, meg kocsmába a bor, négy és fél kancsú. Magamba. Hát ezért nem szívöl itt senki idegent, mint maga, naccság, idejön, szívatni engemet.
Otthagytuk a palit, vissza a kocsiba, az égen már nem láttuk, böing vagy vadliba, s úgy haladtunk előre, vissza a mesébe, mint fagyi a vesébe.
