Mondom neki, nem versz át.
Már hajnalban elhatároztam, a szokásos napmozit azzal zárom, hogy Beatlesre kelek, gombafejes, korai dologra. Legyen az It Won´t Be Long (With The Beatles, 1963), ami nem egy nagy szám, de valahogy minden benne van. John írta, a szólóének hamis, ráadásul nyitódal, annak viszont elég szerény. (Két évvel később már egészen biztos, hogy a lemez nagy slágerével, az All My Lovinggal indítottak volna, de két évvel később már nem is írtak olyanokat, mint az It Won´t Be Long.) Mégis hadd lelkesedjek, mert meggyőződésem, ez a dal a Beatles egyik legszebb pillanata. Ha nem lenne túl szentimentális, azt mondanám: érzem. És ha ez az egyik legszebb pillanat, legyen meg a másik, a lehető legszebb. És az már nemcsak a Beatlesé, hanem az enyém, az övék és nemsokára a tiétek is.
1965-ben John, Paul, George és Ringo az Egyesült Államokban járt, és egy délután beugrottak Elvis Presleyhez, akit akkorra már teljesen fölszippantott a szórakoztatóipar. Színpadra nem lépett, kizárólag hollywoodi B-filmekben szerepelt, és olyan dalokat adott elő, mint az O Sole Mio.
A Beatlesek a csípőrázó bálványt látogatták meg, az meg a nagy riválisokat (ellenségeket) fogadta. Elvis akkor semmi volt, a Beatles minden. Beszélgettek:
- Jól vagy, Elvis?
- Kösz. Kértek valami kaját?
- Most ettünk.
- Inni?
Ez ment másfél órán keresztül. Elvis basszusgitározott, Paul megdicsérte. Elvis megdicsérte Ringo gyűrűjét. John megdicsérte a tapétát. George LSD-t vett be, teljesen fölöslegesen. Parker ezredes, Elvis menedzsere eladta a sztorit a Los Angeles Timesnak, és szíveskedett a pénztárhoz fáradni. A legenda szerint volt közös zenélés meg biliárdozás. Elvis mosolygott, mint akit baszni visznek. Eljátszották a Jailhouse Rockot meg a Teddy Beart, de ez már nem fontos.
Maga a találkozó, az a fontos, mert soha nem volt és most már soha nem is lehet ennél szimbolikusabb pillanata a műbalhénak - amit úgy neveznek, pop -, mint ez.
1965-ben születtem, éppen akkor. Ha erre gondolok, zavarba jövök, bizonytalanná válok, és nem csak a falra akasztott aranylemez miatt. De most nem, szerencsére nem. Véget ér a dal, én pedig beállok a tükör elé. Elég kipihentnek látom magam, tetszem. Még csak 36 vagyok, magas vagyok, sovány vagyok, van hajam. Ennyi elég is, hogy különb legyek a többieknél, akik szintén 36-ok, de kövérek, kopaszok, törpék, és sohasem jártak színpadon.
Annyira elérzékenyülök, hogy könny szalad a szemembe, aztán attól érzékenyülök el, hogy milyen jól áll ez a könnycsepp.
