A világbajnok áfát 27-ről 5 százalékra mérsékelte az új lakásokra, és jócskán megemelte a családi otthonteremtés kedvezményét (CSOK): a három gyereket vállalók támogatását tízmillió forintra növelte, amelyhez még hasonló összegű kedvezményes hitel is igénybe vehető. A történelmi mélypontra (évi 7-8 ezer) zuhant lakásépítések ösztönzésével a gazdasági növekedést lódítaná meg a kormány, a gyerekvállalás terheinek mérséklésével pedig a nemzet lélekszámának rohamos fogyását állítaná meg. Mindkét szándék figyelemre méltó, csak helyeselni lehet őket.
Ám mint minden állami támogatásnál, itt is felvetődik a kérdés: vajon az adófizetők pénze milyen mértékben jut el a megcélzott társadalmi csoportokhoz? Amellett, hogy az igénybevétel feltételei gyakran éppen az állami gyámkodásra nem szorulókat hozzák helyzetbe, a támogatások egy része „potyautasokhoz” kerül, mint például a lakásépítésben közreműködő vállalkozások, az értékesíthető lakással rendelkezők, vagy a kedvezményes hiteleket folyósító bankok. A közpénzek „elszivárgása” mellett az is reális veszély, hogy a támogatások megzavarhatják a normális piaci folyamatokat, ami további társadalmi költségeket idéz elő.
A kétezres évek elején bevezetett lakástámogatási rendszer is valós problémát kívánt orvosolni, ám mégis voltak kellemetlen mellékhatásai. Az akkori Orbán-kormány is a kilencvenes évtizedben 50-ről 20 ezerre csökkent lakásépítéseket próbálta 2001-től fellendíteni, elsősorban a hitelezés feltámasztásával. A jelzáloghitelek kamattámogatását az állampapírhozamok százalékában határozta meg, így annak mértéke a piaci kamatszint esésével párhuzamosan automatikusan mérséklődött. Eleinte az igényjogosultak körét is ésszerű módon szabták meg, bár az szja-visszatérítés már akkor is a magas jövedelműeket kedvezményezte.
2002 tavaszán aztán a magát polgárinak nevező kormány a sokadik használt lakásra is kiterjesztette a támogatást, a hitelplafont 30 millióra emelte, a kamattámogatást pedig akkorára növelte, hogy a támogatott hitelek kamata a betéti kamatoknál is alacsonyabbá vált. Ez módot adott rá, hogy a megtakarítással rendelkező jómódú polgárok pusztán a kamattámogatás és az évi 240 ezer forintos szja-kedvezmény megszerzése céljából vegyék igénybe a kölcsönt. Mindezzel nem csupán a támogatás társadalompolitikai indítékát tették kérdésessé, hanem a költségvetést is százmilliárdos tétellel terhelték meg hosszú évekre.
A rendszer anomáliáit akkor ezzel a példával érzékeltettem: „Előfordulhat például, hogy Polgár Győző polgári otthona megteremtéséhez felvesz 30 millió támogatott jelzáloghitelt 6 százalékos teherrel, miközben saját 30 milliójából megveszi azt a jelzáloglevelet, amit a bank a hitel forrásául kibocsát, és amiért évi 8 százalékot zsebel be. Az ügyleten P. Gy. évi 2 százalékot nyer tisztán, és egyúttal évente 10 százalékot vesz ki az államkasszából. Az is elképzelhető, hogy Polgár Győző és a vele ikerházban élő testvére, Polgár Viktor kölcsönösen megveszi egymás házrészét, s mindkettő felveszi a hitelt. Így családilag évi 6 milliót vesznek ki az állam zsebéből.” (Polgári otthon, Magyar Narancs, 2002. március 14.)
Utóbb a statisztika is igazolta, hogy a lakáshitelekhez kapcsolódó kedvezményeket a legnagyobb arányban a magas jövedelműek vették igénybe: Hegedüs József számítása szerint 2003-ban az szja-kedvezmény kétharmadát a lakosság felső jövedelmi ötöde kapta, és feltehetően a kamattámogatás is hasonlóan oszlott meg. 2004-től szigorodott ugyan a rendszer (a hitelplafon 15 millióra csökkent), de a 15–20 évre adott kölcsönök tovább ketyegtek: a lakástámogatások 2009-ig évente mintegy 200 milliárd forinttal terhelték a költségvetést, és azt követően is 130-150 milliárddal – és csak elenyésző részük jutott a rászorulókon leginkább segítő szociális bérlakásépítésre.
A jómódúak mellett a bankok is a lakástámogatási rendszer „potyautasaivá” válhattak: ők az állampapírhozamot tíz százalékkal meghaladó kamatszintet fejelhették meg költségfedezet és profit címén 4 százalékponttal. A támogatásokkal felpörgetett hitelkereslet és a bankok számára is kedvező kamat rentábilissá tette a lakáshitelezési üzletág kiépítését. De az építési vállalkozók és a lakásaikat eladó polgárok is leszedhették a sápot, hiszen az állami támogatással gerjesztett kereslet a lakásárakat is fölnyomta.
A bőséges támogatások hatására a lakásépítés is nekilódult: az ezredforduló évi húszezres mélypontját követően 2004-ig 44 ezerre nőtt. Ám még a válság évei előtt újból hanyatlásnak indult (2007-ben már csak 36 ezer épült), jóllehet addigra elterjedtek a támogatás nélkül is vonzó devizahitelek, amelyek gyorsan kiszorították a támogatások megkurtítása és a piaci kamatok csökkenése miatt mérséklődő forinthiteleket.
Az anomáliákban bővelkedő rendszert végül a Bajnai-kormány számolta fel 2009-ben, s a fiatalok és többgyermekes családok lakásszerzését célzottan támogató új szisztémát alakított ki. Az ismét színre lépő Orbán-kormány ezt tette kedvezőbbé 2012-től, ám a válságot követően alig évi tízezerre zuhanó lakásépítések trendjét nem tudta megfordítani. A piaci kamatszint csökkenésével a támogatott hitelek vonzása is mérséklődött, és 2014 augusztusában az a paradox helyzet állt elő, hogy a piaci kamatok a törvényben 6 százalékban limitált támogatott szint alá süllyedtek. (Aki éppen akkor vette föl a kedvezményes lakáskölcsönét, a kamatrögzítés első évében magasabb kamatot fizetett, mint ha piaci hitelt vett volna fel.)
Az elmúlt másfél évtized lakástámogatási rendszerei bőven szolgálnak tanulságokkal. Megmutatták, hogy megfelelő állami beavatkozásokkal valamelyest orvosolhatók ugyan a piaci zavarok, de a kedvezőtlen trendeket aligha tudják tartósan megfordítani. A piaci kereslet mesterséges földuzzasztása nemkívánatos mellékhatásokkal is jár. A lakásárak megugrása miatt az állami támogatások egy része óhatatlanul az építési vállalkozások és a lakástulajdonosok pénztárcáját gyarapítja. A 2001-ben bevezetett támogatási rendszer azzal, hogy a bankokat is szép profithoz juttatta, a lakossági jövedelmekhez képest túlméretezett hitelezési kapacitások kiépülése révén hozzájárult az ingatlanhitelezés végzetes hatású felpuhulásához és a devizahitelek elterjedéséhez. A rendszer arra is rámutatott, hogy a rosszul kalibrált támogatások a tehetősebb társadalmi csoportokat kedvezményezik, elszippantva az állami pénzeket a valóban rászorulók elől.
Persze ez is lehet egy kormány célja. A CSOK mostani kiterjesztésével nyíltan vállalja a kormány, hogy leginkább a jómódú polgárok gyermekvállalási kedvét kívánja növelni. Végül is szíve joga.
