Van egy régóta dédelgetett elméletem, mely szerint egyes sportágak versenyei már csak a tévében és az interneten léteznek. Különösen azok, amelyekben sapka vagy sisak van. A szánkó és a bob esetében például csak egy kicsit kell állítani a színeken meg a testméreteken, a többit már a régi vágóképekkel és az önmagával versenyző órával meg lehet oldani. De ugyanez a helyzet a biatlonnal, amely képi eszközökkel tetszőlegesen manipulálható. Mindenesetre nekem mostanában egyre több sportág gyanús, úszásban például egyre hosszabbak a bevonulások és egyre rövidebbek a versenyek. A szimuláció olyan irányba tarthat, amelyről korábban nem is álmodhattunk – milyen megmosolyogtató ma már az a trükk, amellyel a Magyar Úszó Szövetség 1996-ban élt, amikor több sportoló számára egy fiktív verseny fiktív eredményeivel szerezte meg a kvalifikációt az atlantai olimpiára.
Ma már minden sokkal tágabb összefüggések mátrixában létezik, s ennek megvilágítására alkalmas egy másik elméletem. Úgy vélem ugyanis, hogy egyes mai, látszólag érthetetlen eseményekben – vegyük példaként megint az úszás közelmúltját, Hosszú Katinkával, Széles Sándorral (a nevek mint koordináták!), Jakabos Zsuzsannával, Gyárfás Tamással és a többiekkel – valójában egy régi történet elemei keverednek újra, ahol az irányok, a szereplők tulajdonságai felcserélődhetnek, múlt, jelen és jövő azonban csaknem kibogozhatatlanul egymásba szövődik. A szimulákrum fogalmára építő teóriám bővebb kifejtésétől itt helyszűke miatt eltekintek, de az áthallások egy múltbéli történetsor felelevenítésével megjeleníthetők.
Eleanor Holm első bajnoki címét 14 évesen, 1927-ben szerezte, egy évvel később pedig már az amszterdami olimpián lett kedvenc számában, a 100 méteres hátúszásban ötödik. 1932-ben Los Angelesben ugyanezen a távon megszerezte az olimpiai aranyat; ezzel egyidejűleg már színésznői karrierre vágyott. Próbafelvételekre járt, épp az olimpia évében – többek között Ginger Rogersszel együtt – válogatták a legígéretesebb tehetségek közé. A rendkívül vonzó Eleanor 1933-ban férjhez ment a híres zenészhez, Art Jarretthez, s gyakran maga is fellépett vele az éjszakában. A nagy élet mellett azonban jutott idő a sportra: Holm, aki 100 háton hét éven át nem talált legyőzőre, nagy esélyesként indult 1936-ban a berlini olimpiára. Az Európába tartó hajón a versenyzők harmadosztályon utazhattak, a vezetőket és az újságírókat első osztályon helyezték el; Eleanor az út során többször is átszökik és mulat. A nyilvánosságra került véleményekből nehéz pontosan rekonstruálni, mi történt, de annyi bizonyos, hogy az úszónő a cherbourg-i kikötéskor túl sok pezsgőt fogyaszt, egyesek szerint elveszti az eszméletét, mások szerint éppen hogy rosszul lesz. Amikor felelősségre vonják, egyrészt különleges edzésmódszerére hivatkozik, másrészt csak annyit mond: „I like champagne.” Hiába tiltakozik több mint 200 versenyző, Avery Brundage, az Amerikai Olimpiai Bizottság elnöke kimondja a szigorú ítéletet: az erkölcstelen Eleanor nem indulhat a versenyeken. Az üdvöske civilben mégis a többiekkel tart, újságíróként tudósít Berlinből; eltiltásának valódi okát később abban látta, hogy néhány nappal korábban visszautasította Brundage közeledését.
Az amatörizmus eszméjét a morál apostolaként védelmező Avery Brundage fiatalon remek atléta volt, majd építési vállalkozásokba fogott, cége a 20-as évek boomja idején 10 ezer embert foglalkoztatott. Az olimpiai bizottság elnökeként tevékenysége kezdettől fogva ellenszenvet váltott ki. 1929-ben a híres sprinter, Charley Paddock azzal vádolta, hogy nevét és szereplését Brundage ingyenreklámként használta fel. A harmincas években a sportra vallásként tekintő vezető számos sportolónővel került konfliktusba, az Eleanor Holm-ügy nyomán egy időre Amerika egyik leggyűlöltebb embere lett. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a harmincas években Brundage a nácikkal kifejezetten jó viszonyt ápolt. A berlini olimpia előtt a bojkottfelhívást „idegen agitátorok”, kommunisták és „egyes zsidók” propagandaakciójának bélyegezte, a versenyek után néhány hónappal pedig egy szélsőjobboldali gyűlésen kijelentette: „Sokat tanulhatunk Németországtól.”
Eleanor Holm Berlin után színésznőként is kipróbálta magát, 1938-ban a Tarzan bosszújában – Glenn Morris, Berlin tízpróbázó olimpiai bajnoka oldalán – ő a női főszereplő. Megismerkedik a korszak egyik legsikeresebb színházi és varietéproducerével, Billy Rose-zal, mindketten elválnak, majd összeházasodnak. Rose eredetileg William Rosenberg néven gyorsíró riporterként kereste kenyerét, azután dalszerző lett, majd az éjszakai élet császára, klubjait színészek és gengszterek egyaránt látogatták. Alacsony termete ellenére az egyik legirigyeltebb férfi: show-ihoz maga méregeti a hölgyeket. Vízi revüt indít. Clevelandben egy-egy szombaton 10 ezer ember látogatja műsorát. Igazi nagy dobása az 1939-es New York-i Világkiállítás Aquacade-show-ja, benne Johnny Weissmullerrel és a legnagyobb csillaggal: feleségével, Eleanor Holmmal, aki hetente 39-szer lép fel. 1940-ben a Life Magazine újságírói meglátogatják a házaspárt. New York-i otthonukban lefotózzák a 14, pazarul berendezett szobát, a falakon Modigliani, Van Dyck és Reynolds festményeit, a ruhásszekrényben Eleanor 350 fürdőruháját. Billy Rose karrierje csúcsára ér, élete eseményeit saját rovatában és tévéshow-jában tálalja (az ebből összeállított önéletrajzi könyvet Salvador Dalí illusztrálja). Az ötvenes évek elejére azután megromlik a viszonya Eleanorral, a válást, „a Rózsák háborúját” az amerikai közvélemény két éven át követi. Billy szerint Eleanornak csak a Tádzs Mahal lenne elég – a gyönyörű hölgy végül megelégszik a bíróság által megítélt csillagászati összeggel. Billy nem roppan össze, sőt komoly produkciókat is színpadra állít, köztük 1962-ben a Nem félünk a farkastólt. Csodálatos műgyűjteményét Jeruzsálemre hagyta, a Billy Rose Művészeti Park ma is látogatható. Avery Brundage a háború után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke lett, húszéves tevékenységét többször beárnyékolta rasszizmusa. Ázsiai gyűjteményét San Franciscónak adományozta. Eleanor Holm még egyszer férjhez ment; 2004-ben bekövetkezett haláláig nem akadt olyan olimpiai botrány, amellyel kapcsolatban az újságírók fel ne idézték volna régi történetét. Brundage-re mindig is „hálás gyűlölettel” gondolt: „Neki köszönhetően annyi pénzem lett, amennyit másként sohasem kereshettem volna.”
Látható, múlt és jelen kaleidoszkópszerűen keveredik a jövővel. De legyünk óvatosak azokkal, akik a teóriákba pontos alakzatokat látnak: ne legyenek illúzióink, az összeesküvés-elméletek korát éljük.
