Tegnap hajnalban azt álmodtam, hogy kivégeztek. Két állvány belső oldalán sínek, ezeken gördült le roppant magasságból és iszonyú sebességgel a nyakamra a bárd. Előtte még mindenáron beszélni akartam a sokasághoz. Csak az volt a bökkenő, hogy a kutya sem figyelt rám. Egy csoport ember gyümölcsökre alkudozott, mások beszélgettek, veszekedtek, röhécseltek, gyerekek kergették egymást. Talán belejátszhatott ebbe az álomba, hogy nemrégiben ismét megcsodálhattam Brueghel hatalmas vásznát, melynek közepén Krisztus cipeli keresztjét; apró alakja szinte elvész a sokaságban. A világtörténelem nagy fordulatai úgy mennek végbe, hogy a szemtanúk és általában a kortársak rá se hederítenek. Az én kivégzésem persze nem lenne világtörténelmi mérföldkő, mégis - minthogy valamennyien a saját univerzumunk középpontjában állunk -hihetetlenül deprimáló volt a közönség általános érdektelensége. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ellenállhatatlanul komikusnak éreztem közlésvágyamat a lecsapni készülő bárd alatt.
Délután megszólalt a telefonom. "Eörsi István?" - kérdezte egy rekedt hang. - "Így igaz." - "Ugyanaz, aki 1953-ban végzett a Bölcsészkaron?" - "Mi tagadás." - "Ugyanaz, aki ma cikket közölt a Népszabadságban?" - "Ez sem vitatható." -"Akkor te egy tetű vagy." - "Tetű?" - kérdeztem hitetlenkedve. - "Tetű" - mondta ismét, nagy nyomatékkal. - "És te mi vagy?" - érdeklődtem. - "Azt majd megtudod, amikor találkozunk" -mondta a rekedt hang tulajdonosa, és lecsapta a kagylót.
1993 táján, amikor Pálfy G. úr televíziós műsorai, továbbá az Új Demokretén és a hozzá hasonló szellemiségű nyomdatermékek rám osztották az ügyeletes hazaáruló megtisztelő szerepét, gyakran kaptam ilyen és még sokkal ilyenebb telefonokat. Akkortájt nem volt kétségem afelől, hogy a telefonálók a vér- és rögvalóság talaján állva fogalmazzák meg fenyegetéseiket. Hát most milyen érzület lappanghatott a rekedt hang mögött? Miért nem kérdeztem meg tőle, hogy tetű-metaforáját nyilas vagy ávós hulladéktelepről kölcsönözte-e?
Népszabadság-cikkem legfontosabb állítása szerint "elvtársazásnak" én azt nevezem, "ha valaki mai vitákat ellenfele elvtársi múltjának ecsetelésével döntene el. Ám, ha az ellenfél ma viselkedik elvtársként, akkor hallgassunk erről, csak azért, mert régen is így viselkedett?" Vagyis egypártrendszeri mentalitásból vezettem le a kormány szocialista többségének impertinenciáját, amellyel figyelembe sem veszi a szabad demokraták javaslatait, ha ezek eltérnek az övétől. Cikkem tehát inkább "elvtársi" szíveket hozhat nem kívánt izgalomba. Másrészt viszont az "elvtársak" utoljára 1989-ben érdemesítettek fenyegetésekre. ("Meghaltok mind!" satöbbi.) Elképzelhető-e, hogy az említett kormányzati impertinencia most már, akaratlanul persze, gyilkos indulatokat is felszabadít? Vezethet-e oda a túlzott magabiztosság, a nyerget bizonyosan maga alatt tudó fenék boldogsága, hogy a második számú csőcselék úgy érzi: közeleg az ő ideje? Vagy talán - elvégre kis ország vagyunk - már egybe is olvadt nálunk az első számú (náci hajlandóságú) a második számúval, melyet az egyszerűség kedvéért az "ávós" jelzővel jellemzek? Ha így volna, akkor nacionalista kommunistáink, akik feltehetően magyar kultúrfölényt is hirdetnek, csak utánzói, epigonjai térségünk Iliescuinak és Meciarjainak.
Örülök, hogy álmom tegnap megelőzte a valóságot. Nem szeretném, ha konkrét fenyegetés ihlette volna, még akkor sem, ha a konfliktusokat egyre gyakrabban intézik el nálunk is csattanós módszerekkel. De mivel nem tulajdonítok magamnak és álmaimnak prófetikus képességeket, azt kell hinnem, hogy a fenyegetés ismét a levegőben van. Igaz: a kivégzés rémével több mint három évtizede bajlódik képzeletem. De álmom ezúttal, úgy érzem, mai forrásból bugyborgott elő. Erre vall, hogy az utóbbi időben már harmadszor foglalkoztatja egyszemélyes éjszakai mozimat a szóban forgó témakör. Így hát azt kell hinnem, hogy egymásra mutat álom és valóság. A rekedt hang a maga aljas kis iparkodásával tűnődésre késztet: vajon miért képződtek demokratikus intézményrendszerünk ellenére is feszültségek politikai életünk stílusa és a félelemmentes élet következményei között?
