- ahogyan annak idején egy kőkemény, őszinte rockszám fogalmazott volt, sallangmentesen.
Most rendkívül líraira veszem, csupa lélek és belső rezdülés, mert nem kell mindig azzal az ocsmány politikával meg közélettel foglalkozni. Futtatom pedig az eszmét a barátságról, e szent érzeményről, mely - lásd fent - kell.
Habeas corpus, ugyebár, és az ember ezzel a corpussal elmegy fényképezgetni, ezt-azt, vak koldust, gyerekkocsit toló anyukát, fényűző palotát, irodaépületet. Ezt szabad. Teszek az én corpusommal, amit akarok, bizonyos (törvény szabta) határok között. Más corpusokat a fényképezéssel nem bánt az ember, úgy önmagában. Mármost jön a biztonság izomagyú őre, és jól elkergeti, meg is fenyegeti, esetleg kicsit meg is ütögeti az embert. Azért, mert az ember fényképez. Jó, ha a vak koldus, gyerekkocsit toló anyuka, fényűző palota, irodaépület nemzetbiztonságilag érzékeny objektum (illetve, respektíve, szubjektum), akkor ezt el kell fogadni. Tudom is én, atomtitkok, legfelső politikai vezetés, APEH-file-ok, effélék. Ekkor joga van a biztonsági őrnek az embert onnét eltávolítani, bizonyos kényszerítő eszközöket bevetni. Talán még akkor is, ha a vak koldus, gyerekkocsit toló anyuka, fényűző palota, irodaépület privacyje forog veszélyben, az ember esetleg pornólapokban hozná le a fotókat, és az rossz fényt vetne. Máskülönben, azt hiszem, személyes szabadságában korlátozza az embert, meggátolja szabad mozgásában, tevékenységében, corpusának rendeltetésszerű használatában. És ez csúnya dolog.
Csúnya dolog továbbá, mondjuk, természetvédelmi területre építkezni, például éppen a fent említett fényűző palotát, mert így embertársaink megszámlálhatatlan sokaságával tolunk ki. Az ilyen tettet a törvény büntetni szokta, aligha létezhet olyan független magyar bíróság, amely felmentene valakit, aki szánt szándékkal irtja ki az erdőt a védett területen, és tudván tudja, hogy építkezése illegális.
Én meg úgy vagyok ezzel (itt jön be a képbe a lírai én), hogy nem szoktam igazán tisztességtelen vagy becstelen embernek tekinteni azt, aki gyorshajt, vagy aki késve fizeti be az ilyen-olyan járulékot; de még azt is meggondolnám, hogy aki lop a közértből vagy hirtelen felindulásában pofán veri embertársát a vendéglátóipari egységben, az feltétlenül aljas volna-e. Azt viszont, ha valaki őrökkel hajtja el a palotája és/vagy irodaépülete elől a fényképező embereket, avagy jó száz évekre betesz a budai hegység látképének és szellőzésének egy ízléstelen kastély kedvéért, bizony, alávaló, elvetemült embernek gondolom. Rohadt egy előítéletes vagyok én, tudom jól, egyik kedvenc hetilapom megírta, hogy bírósági ítélet nélkül ilyesmire még gondolni sem szabad. De hát nem is mondom én, hogy az illető, aki a parancsokat a biztonsági őröknek adta, s aki a kastélyt a hegyek közepébe rottyantotta (s aki egyébként ugyanazon személy) bűnöző, minimum törvénysértő volna, sőt még a nevét sem írom le. Csak úgy, lírai énem teljes szubjektivitásával azon érzésemet szeretném kifejezni, hogy nem szeretem én őt, így távolról sem, halála után sem. Szerintem, hm, nem cselekedett mindig teljesen feddhetetlen módon. Azért ennyit szabadna nekem, kis lírai énnek gondolnom, nem?
Egyébként, ha hinni lehet az illetőről kiszivárgott híreknek, az ő üzleti filozófiája e parancsolatban volt összefoglalható: "Senkinek nem fizetni." Ily módon a vállalkozásnak ez az avantgárdistája elmerészkedett a kereskedelem határterületére, afféle alternatív utat kínált az üzletember számára; ez az üzleti filozófia élénken emlékeztet az amerikai PC-szóhasználatban meghonosodott "alternative shopping" kategóriájára, ami a politikai helyességben még kihívásokkal küszködő nyelvekben a bolti rablás kifejezésnek feleltethető meg.
Mármost lehet-e egy efféle, kissé gyanús jellemű alaknak barátja egyáltalában? Avagy mennyire fogja e madarat tolla, azaz az embert barátja jellemezni? Egy másik kedvenc hetilapom szerint a szóban forgó személynek bizony voltak barátai; a lap négyet is említ, akik közül kettőt rögtön számítsunk le, lévén ők politikusok, s így barátságuk talán nem veendő egészen komolyan, vagy legalábbis némi kétellyel kezelendő. A fennmaradó kettő azonban hazánk értelmiségi köreiben feltétlen tekintéllyel bír, ha lehetnek is ellenségeik, tisztességüket bizonyára csak igen kevesen vonják kétségbe. Miután a barátságról szóló hírt ők nem cáfolták, kénytelenek vagyunk elhinni, hogy igen, így volt: ők az egyik legszebb emberi kapcsolatban, az őszinte, meghitt, bút és örömöt megosztó barátságban forrtak össze az elhunyttal.
Ezt én baromira nem értem. Lehetséges-e, hogy valaki felfüggeszti a tisztességét (amellyel együtt jár a másik tisztességessége iránti érzék és érzékenység is), vagy hogy a becsületet valami elemi erejű mély vonzalom - a barátság - félresodorja? Lehetséges-e, hogy ezek a remek emberek nem tudtak arról, hogy akivel barátkoznak, az felettébb furcsa üzelmekbe szokott keveredni? Én (a lírai) eléggé konfliktuskerülő ember vagyok, de azért csak kibukott volna belőlem, még a régi barátság ellenére is, hogy "bocs, haver, nem mennék fel a villádba, inkább találkozzunk a Kalefon, az óra alatt". Vagy ilyesmi. Szerintem, mondjuk, szóba sem kellene állni az ilyen alakokkal, de jó, a kapcsolatokat nehéz megszakítani - na de barátság?
Azért vagyok én (a lírai) ettől úgy elkeseredve, mert vagy a barátság szót vagyok kénytelen radikálisan átértelmezni, vagy az a csekélyke biztonság látszik elveszni, amit a szavahihető, morális integritásukat őrző, úgynevezett rendes emberek nyújtottak eddig. Ha azok, akiknek eddig hitünk szerint hinni lehetett, igazi barátai voltak egy ilyen (hadd ne minősítsem) figurának, akkor most mi lesz? Úrrá lesz rajtunk, ahogyan Bornemissza Péter írta: "röttenetes utálatossága ez megfertéztetett világnak"?
