Jó, hát erre van az, hogy tolmács.
De mi van, ha ő is gyanús?
Én egy emberöltővel és kábé két rendszerrel ezelőtt, a Bologna felé tartó vonat szovjet hálókocsivagonjában sem értettem már, miért bíznak bennem vakon M. elvtársék (M. elvtárs és H. elvtárs), amikor konyakkal kínálnak, és felvázolják, hogyan is működik a (na, milyen?) New York-i központú zsidó világ-összeesküvés, amely, bizony, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságába is beültette a maga rezidensét. Ezt bezzeg nem tanítják nektek az egyetemen, villantotta rám az aranyfogát M. elvtárs a szovjet hálókocsiban, és nem tartott tőlem, pedig ő csak KB-tag volt. Majd pont a beugró tolmács, egy hülyegyerek pesti bölcsész fogja őt lebuktatni. Az a gyanú pedig, hogy valami összeesküvőféle a hülyegyerek is lehetne akár, úgy látszik, fel sem merült benne. Félt ez az M. elvtárs a repüléstől, azért vonatozott huszonvalahány órán át, de tőlem nem félt. És csodálkozott volna, ha megtudja, milyen csúnyán átverem majd őket, amikor az agrárkongresszus egyik mellékeseményén tolmács létemre gúnyos megjegyzéseket fűzök az ő vonalas hablatyolásukhoz, ezzel a trükkel jelezve kvázi a New York-iaknak is, hogy itt vagyok, ragyogok.
A jelzést mindössze vendéglátójuk, az okarináiról ismert Budrio kora harmincas, vidáman urbánus eurokomcsi polgármestere vette, de ő vissza is jelzett: nem sokkal később egy hamisítatlan budriói okarinát kaptam tőle ajándékba postán.
Hát igen. Tulajdonképpen minek a tolmács?
Pacsirtazabálók, buggyant ki a bolognai étlapkínálat hallatán M. elvtárs míves ajkán a megjegyzés, de ezt például nem kellett fordítanom. Az olasz vadászaim bezzeg, akik ha pacsirtát nem is, mert azt már a hetvenes években is szigorúan tilos volt, de fácánt, foglyot és főleg galambot lőni nagy kedvvel sereglettek a reálszoc Magyarországra, és antipasto mistót, meg valami megszokott primót is rendeltek volna a bugaci puszta szélén, ők tehát, a digók, készséggel elfogadták, ha közreműködésem folytán végül is hortobágyi húsos palacsintává tolmácsolódott a lasagne al forno. A végeláthatatlan téeszkukoricások sarát dagasztva viszont hamar rájöhettem, hogy még sincs már akkora szükség rám. Hogy a destrát meg a sinistrát egykettőre megtanulja a Csaba nevű felvezető is; azt pedig, hogy „Femmina!”, sőt „Hermina!” úgyis hiába rikoltozza, csak azért is rá fog durrantani egy-egy tyúkra valamelyik olasz. Mindegy, el lesz nézve neki: töltényt ad majd, meg csupa cipzár nátóvadászmellényt a hamisított szarvastrófeáért cserébe. Herminázik hát vígan a Csaba, minek neki ide tolmács. De kapok azért majd a végén két fácánkakast is, csak győzzem őket hazavinni, madzagon.
Szóval, hogy nem érti, mit mond, és azért.
De biztos-e egyáltalán, hogy van mit megérteni?
A nyírberegi párttitkár például, hét-nyolc évvel később, nem volt biztos ebben. Beszéljél csak, szakította félbe 1983 augusztusában a Castel d’Avianó-i pap mondókáját a 16. századi plébániatemplom Szent Eurázia lefejezése című faliképe alatt paradox módon, ámde tökrészegen, pedig én még bele se fogtam az olasz szöveg tolmácsolásába. Beszéljél csak, bazmeg, szólta el magát akadozó nyelvvel a nyírberegi párttitkár, aki a nyírberegi népitánccsoport, Pözsó, Laci, Böbe és a többiek kísérőjeként, mintegy politikai felügyeletet gyakorolni érkezett az avianói folklórfesztiválra. Arról, hogy Aviano NATO-támaszpont is, igazi amerikaiakkal – esténként vidám népzeneszóra ők készítették a hamburgert, ők töltögették műanyag pohárba a friuli borokat, és csak a zubbonyukra varrt névcédula árulta el, hogy melyikük vitte őrmesterségig, és melyikük pucol ezredes létére hagymát –, erről tehát a nyírberegi párttitkár alkalmasint csak a helyszínen értesülhetett, de mintha ez sem érdekelte volna őt. Beszéljél, bazmeg. Az világos volt, hogy ezt nem kell fordítani. De akkor az sem érdekes, hogy a homlokzat szobrait éppen a velencei Rialto híd Gábriel arkangyalát is kőbe véső Agostino Rubini mester (1560–1594) faragta? Nem, a párttitkárt ez sem: sem a homlokzat, sem a velencei Gábriel arkangyal nem érdekelte. A plébániatemplomból távozóban viszont lazán magához vett egy imakönyvet, szóróajándéknak szánhatta nyilván.
Hi, colonel, vág hátba este, dübörgő lábak zajában egy NATO-ezredest 1983 augusztusában, két karján Pözsóval és Böbével a tolmács.
Add föl, csodálkozik rá Franz Kafka. És nagy lendülettel elfordul, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.
