Egotrip

Ahogyan a William Gibson újabb és újabb, sajnos önismétlésekkel terhes cyberpunk regényeiben ecsetelt pszichedelikus vízió reálisabbnak bizonyult, mint Arthur C. Clarke az Ûrodüsszeiákban felvázolt, a hatvanas évek realitásától elszakadni képtelen és tudományos alapon agyoncizellált, determinisztikus jövőképe, úgy küldi nyugdíjba Gibsont a Neuromancernél (1984) csupán hét évvel később íródott kulcsregényével (Snow Crash, 1991) Neal Stephenson, az azóta a Wired által is felfedezett és felfedezőútra küldött író - Mother Earth, Motherboard címmel közölte szövegszerkesztőjéből a karácsonyi szám az óceánok üvegszáloptikával történő bedrótozásának terjedelmes és lebilincselő eposzát. Stephenson huszonegyedik százada nem kevésbé pszichedelikus, ugyanakkor jóval reálisabban az, mint Gibsoné, és ez nem véletlen: míg Gibson írógépen írja mikrochipektől hemzsegő történeteit, Stephenson már az egyetemen szívesebben lógott az Interneten, mint előadásokon.

Igen elterjedt az a vélekedés, amely a művészetek és a pénz közé nemhogy válaszfalat állít, de egyenesen különböző dimenziókba sorolná a szép keresését és a pénz fétisét. Hogy ez a felfogás mennyire közhelyszerű, és milyen korlátolt gondolkodásra vall, arról minimum ez a sorozat kell mindenkit meggyőzzön. Ám el kell ismernem, hogy a művészet és a pénz közötti kapcsolat messze nem kézenfekvő. Erre jó példa, hogy amikor egy grafikus barátomat megkértem első regényem fedőborítója illusztrációjának elkészítésére, elképedve vette tudomásul, hogy az általa ismert "sikeres bróker", mintegy Dr. Jekyll és Mr. Hyde kettősségében élve, amúgy szépirodalmat ír. (A valóság persze ezúttal is árnyaltabb volt, mert a könyv még egyetemistakoromban készült.) A kérdés mindenesetre megkerülhetetlen: mennyire hiteles az a művészet, amit egy pénzember csinál, még ha az időszakok az életében el is különülnek? Annak érdekében, hogy a választ ne nekem kelljen megadnom, visszakérdezek: mennyire hiteles az a művészet, amit pénzért meg lehet venni? A művészeteket érintő kétely eloszlatása végett pedig fogadjuk el a Lugossy-féle definíciót: a művészet nem ez és nem az, hanem amit én csinálok. Ezzel útjára indítom a pénz, a spekuláció és a művészetek kapcsolatát firtató gondolatsort.

Nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább - még itt az álom, úgy találom, fárasztó egy reggel, nem kelek fel. Az első rettentő reggelen rám törtek az ideális munkafeltételek, ezt nektek monográfia, vagy mi a búbánat, ezt nektek tudomány meg határidő, nem fog bejönni a számításotok. Forrt volna az ősember torkára az első munkadal; üljön itt másfél évet az, aki a költészetet kitalálta, szándékosan. Az volt a terv, hogy átalszom nekik bosszúból a hetet, ha képesek voltak rá, hogy itt hagyjanak. Ráfázik mind, ki az érdekemben szívtelen. Átalszom a tavaszi szünetet, mint Cs. a tíz hónap után kikönyörgött hétvégi eltávozást - ne tudjon jót tenni vele a hadsereg. Ilyen elalvós részeg ő, abból is a szélsőséges fajta, mér´, szokta mondani a nejének, inkább üsselek? Bement az első útba eső helyre, megivott zsinórban nyolc felest, rákönyökölt a pultra, és úgy maradt. Zárásra tudtak egy ingyen sörrel életet verni belé, kitalált valahogy a fehérvári állomásra, még a pesti átszállás is megvolt bravúros módon, de onnantól a büfékocsi az eltávozásnak végképp betett.

A Valódi Angol Boltban oda kell állni a nagy összeadógép elé és a gép rögtön írja egy hosszú papírra: feje + haja + füle + szeme + orra + szája + nyaka + keze + lába = valódi angol. Ezt a papírt az ember megkapja és akkor már valódi angol.

Jó, a TV is jó, de az igazi, a valódi élet, amikor minden a bőrön csattan, és a hideg hideg, a többi meg csak látomás, de a képek nem a vászonról, hanem a retinán, akkor jó, igazán jó, ezért is nem járok moziba, inkább étterembe, ott van ám a ríllájf, rokendroll-súrlódás a valóság érdes felszínével, persze lehetőleg arccal, hogy fájjon, de hát jöjjön inkább a lényeg. Néha enni, enni néha jó, kell is, meg van plusz az élvezet, amikor az ízek harmóniája úgy masszírozza az ínyemet, akár egy büntethető korú indonéz lány egy beteg prosztatát, mikor a hús és a köret között feszülő, mártásból alkotott híd több mint tökéletes, mikor a hosszú megfontolás után otthagyott néhány szem zöldség sír a leszedőlány láttán, akkor igazán jó, majdhogynem verinájsz.

Egy bizonyos Fama nevű közgazdász, midőn diákjainak kíséretében sétált az egyetemét körülvevő parkban, gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy egy húszdolláros bankóra lépett. A mögötte lépdelő alumnusok egyike azonban szemfülesebb volt: "Professzor úr, Ön egy húszdollárosra lépett." Fama, anélkül, hogy lenézett volna, továbbment, és csak annyit mondott, hogy nem lehet ott az a húszas, mert akkor valaki már rég fölvette volna. Eugene Fama a hatékony tőkepiacok elméletének egyik kidolgozója, és neve ismerősen csenghet a pénzügyi közgazdaságtanban otthonosabban mozgó olvasóknak. A hatékony tőkepiacok elmélete a piaci hatékonyság három erősségét különbözteti meg (gyenge, erős és tökéletes hatékonyság) attól függően, hogy a tőkepiaccal kapcsolatos információk a piaci résztvevők milyen köréhez és milyen gyorsan jutnak el. A tökéletesen hatékony piacon minden információ mindenkihez azonnal eljut, vagyis nem hevernek húszdollárosok az utcán, hiszen azokat mindenki észreveheti és felveheti. Ám amennyire abszurd az utcán heverő pénz példája, majdnem annyira nehezen védhető meg a tökéletesen hatékonyan működő tőkepiac elmélete.

"Õ egy másik időzónában van most" - válaszolta egy orosz barátom még a Tilosban egy ízetlenkedő megjegyzésre, miszerint mit szólna a felesége, ha látná, milyen nagy figyelmet szentel a mellette ülő nőszemély szórakoztatásának (a kitűzött cél a full service volt, ahogy azt mondani szokták illetlen helyeken). Internet meg CNN ide vagy oda, az emberek, az eszmék, de még a tárgyak is jelentős jelentésváltozáson esnek át, ha átlépnek egy másik időzónába, kultúrába, ne adj´ isten, kontinensre. Van például egy Tomás Eloy Martinez nevű argentin, aki írt egy könyvet Eva Perónról, pontosabban Evita bebalzsamozott holttestének kalandjairól. A regény elég jó, ha valaki nem hiszi, olvassa el a New York Times vagy az Economist kultúrrovatának méltatásait. Logikusabb lenne azt mondani, hogy aki nem hiszi, olvassa el a könyvet, hisz kiadta a JLX Kiadó pár hónapja, de éppen erről van szó: ha jót akar, ne olvassa el. Ugyanis épp átrágván magam az amerikai kiadás karcsú 370 oldalán, meglátom a magyar verziót a kirakatban, a guta ütöget, mert magyarul azért minden gyorsabban megy. De ha már így esett, gondoltam, megnézem, hogy oldott meg a fordító egy delikát jelenetet, amikor is az Evita múmiája őrzésével megbízott titkosszolga tábornok (elvesztvén a meccset) alkoholdelíriumban nézi a tévét Buenos Airesben, mert közvetítik az első amerikai holdraszállást, és rájön, hogy a perónista összeesküvők az amerikai kormány éberségét kijátszva a Holdra csempészték Evita múmiáját. Utolsó előtti fejezet, fellapozzuk, hát a fejezet (összehasonlítva az eredetivel) úgy az egyharmadánál véget ér, kimarad Evita mamájának története, a tábornok delíriumos tripje és a holdraszállás komplettül. Gondoltam, számolok. A magyar kiadást jóval nagyobb betűkkel és valamivel kisebb oldalakra nyomtatták, mint az amerikait, és így is csak 344 oldal lett, szemben az amerikai 370-nel, azaz azt kell feltételeznem, hogy más részek is hiányoznak a magyar kiadásból. A két könyv fizikai küllemének összehasonlítása révén egy másik átalakulást is tetten érhetünk. A JLX papírjának betonszürkéje elegánsan hatna mondjuk egy ballonzakón, azonban az amerikai (Alfred Knopf) kiadás merített és tépett szélű, mintha-csak-most-vágta-volna-föl-az-ínyenc-irodalombarát-imágót mutató papírja mellett kimondottan szürkének hat. (Ha most nekem azt mondja valaki, hogy ez a könyvkészítészeti ínyenckedés csak a nyugati könyvkiadó hidrák aljas lépes méze a vásárló nemtelen tőrbe csalására, nyilván igaza van, de hát minek mindig győzni, nem igaz?) Aztán a magyar kiadó betűi nyilván azért olyan nagyok, hogy segítsenek az írott szöveggel való birkózásban gyakorlatlan olvasónak (szemben a Knopffal, ami kitér a könyvben használt betűtípushoz [Monotype Columbus] inspirációul használt középkori betűk készítőire). Summa summarum, egy felsőközép keménykötésű bestsellerből papírnemű strandfelszerelés lett keménykötésű proletároknak. Az átalakulás rejtélye persze rajta van a magyar borítón. Először is a spanyol cím (Santa Evita) bravúros fordítói lelemény révén Evita lett magyarul, aztán ott van még egy csillagszerű folt is, amiben az áll, hogy mittoménmennyi Oscarra lett jelölve a film, és a könyv végére még odabiggyesztették Madonnának az Evita forgatása alatt írt naplóját. Na most ennek a könyvnek annyi köze van a filmhez, mint az angol agree szónak az Egri csillagokhoz. Összefoglalva, a JLX kiadó maradéktalanul ponyvásította a Santa Evitát. (Aki azt gondolja, hogy egy bolha nem csinál elefántot, annak itt egy másik: Platonov Csevengurja [Magvető, 1989] az orosz eredeti 74. oldalán kezdődik.) A JLX így kicseszett az íróval, a potenciális művelt olvasóközönséggel, aki attól gondolja magát annak, ami (vagy nem az), hogy nem olvas ponyvát, és még az aktuális olvasókkal is, mert ők meg nem nagyon szeretik, ha egy könyvnek nincs vége, de négy eleje van. (A hazug és csaló JLX Kiadóval nem lett kicseszve.) Azt mindenesetre a kiadó fejlett öniróniájának tulajdonítjuk, hogy a magyar kiadás címlapjának tetején ez a felirat csábítja az olasót: "Az igazi Evita könyv". Ja. Mármint ebben az időzónában.

Mit tegyünk, ha egy rendszerről azt olvassuk, hogy "bonyolult"? Ha egy rendszer, mondjuk így, bonyolultan működik, akkor ugye implicite nem értünk hozzá, és akkor nem is szabad ítélkeznünk róla, hát még ha nem is egy társadalmi rendszerről van szó, hanem csak egy apró, jelentéktelen szegmenséről, a szigorúan titkos III/III-as jelentések átadásának és átvevésének mind technikailag, mind morálisan bonyolultan működő rendszeréről.

Az amszterdami XS4All (Access for All, vagyis hozzáférést [az Internethez] mindenkinek) nem átlagos Internet-szolgáltató: azon kevés európai hightech cég egyike, amelyet nem öltönyös-nyakkendős, kézi vezérlésű termékmenedzserek irányítanak, hanem egy igazi hackertársaság, és az általuk kiadott Hacktic magazin köré szerveződött holland "techno-anarchisták" a digitális underground legelszántabb figurái. Évekkel korábban kezdtek Internet-szolgáltatásba, mint az üzletileg indokolható lett volna, de a dolog bejött: ma már nyereséges vállalatként funkcionálnak több ezer felhasználót látva el Internet-kapcsolattal, főhadiszállásuk pedig afféle ellenkulturális központtá nőtte ki magát. Három éve nyáron náluk töltöttem néhány hetet, így személyesen tapasztaltam, hogy az amerikai hacker-szubkultúra kultikus figurái nemcsak virtuálisan, hanem fizikai valójukban is előfordulnak náluk, ugyanis az XS4All abban is különbözik az eurohackerek technofil, de politikailag nem motivált többségétől, hogy liberális elképzelései vannak az új technológiáról, nem puszta öncélként műveli azt. Rop Gonggrijp, az egyik alapító így nyilatkozott a Narancsnak annak idején: "Dühített minket, hogy országunkban az Internet egy-két nagy szervezet monopóliuma volt, és ezek elzárkóztak attól, hogy privát használatra Internet-kapcsolatot bocsássanak a rendelkezésünkre. A hatóságok nagyon veszélyes orgánumnak tartották a Hackticet, mert olyan, általuk nem tolerált politikai ideákat, mint az anarchizmus, kombinált az információtechnológia mély és alapos ismeretével. Több esetben lelepleztük a telefontársaság, sőt a kormány hazugságait."

A Magasságok Boltja rettentő magasan van. Először föl kell mászni egy létrára, onnan egy fára, onnan egy toronyba, onnan egy tetőre, onnan egy hegyre, onnan még egy létrára, onnan még egy fára, onnan még egy toronyba, onnan még egy tetőre, és ott van. De ha az ember egyszer ott van, akkor vehet magának varázsszöget, varázsövet, varázskampót, varázskötelet, varázskesztyűt, varázsbakancsot, és már semmi lemászni onnan.

Megszületett az elsőfokú döntés a közös öngyilkosságot megkísérlő fiatalok ügyében.

El ne aludj, ez még átjön, negyed nyolc van, mennek a nők, aztán mint az ájult, zuhanok vissza félbemaradt rémálmomba, hátha ez a mai reggel valahogy megúszható. Túl nagy a csönd, az ébreszt föl, nincs-e ezekkel valami baj. A fiúk ugyanis, mióta egyszer bejött, s délben rántotta ki apjukat az ágyból a tettvágy és az akarat, tökélyre fejlesztették a csendet mint olyat. Egyébként, úgy rendesen, hasad szét tőlük az agy: nínósautó, csörömpölés, géppisztolytűz, rugós foci meg olyan kis dalocskákat ordítozó elektromos zongora, programozható - de ilyenkor egy pisszenés se, temetői hangulat, még a legót is darabonként pakolják ki, semmi pénzért nem borítanák. Egységfront van, nincs konfliktus, veszekedés: az öreg majd jól elszunyál, s így az óvoda a tervek szerint máma elmarad. Hibátlan a koncepció, ott bukik meg, hogy valami életjelt félóránként azért adniuk kellene, akkor egészen biztosan nyugodtan aludnék tovább. Így viszont kénytelen vagyok megtesztelni őket, riadót fújni, mint Kovács őrmester Lentiben: figyelem, kezdünk, őrült visítás, megvannak, jól van, iszkolnak be az ágy alá.

Átmeneti rítusnak hívják azt, amikor a népek különféle hókuszpókuszokat végeznek az élet egyes jelentősnek ítélt pillanataiban, amikor is úgy vélik, hogy az egyén átmegy egy életszakaszból egy másikba, amelyik jelentősen különbözik az előzőtől. Ilyen pillanat például a születés, belépés a felnőttlétbe, a lovaggá ütés stb. E rítusok természetesen a modern világban is virágzanak, itt csak az újoncbeavatási borzalmakat, a bérmálkozást, a híd- vagy úttörőavatást említjük. Lényegük, hogy változás, azaz új időszámítás kezdődik az ember életében. A modern világban azonban meg is fordult kissé e dinamika. Tekintettel arra, hogy a tömegkultúra és -kommunikáció révén versengő valóságokból épül fel az itt és most, az emberek gyakran hajtanak végre bizonyos rítusokat azért, hogy máshol érezzék magukat, hogy átlépjenek egy másik időszámításba, egy másik szimbolikus közösségbe, egy másik valóságba. Efféle átmenetnek, azaz passzázsnak tekinthetünk egyes drogokat, a Friderikusz-show-t vagy egyszerűen csak egy kiadós sétát. Kiemelkedő jelentőségű passzázs-hely a totózó.

Kedvenc idézeteim közé tartozik egy nagy amerikai befektető magyarázata arról, hogy mi a különbség a spekuláns és a befektető között: pontosan az, mint a párkapcsolatait gyakran váltó és a stabil kapcsolatban élő ember között. A spekulánst összetéveszteni a befektetővel tehát ahhoz hasonlatos balgaság, mint Don Juant asszonyhívő - sajátos megfogalmazásban: monogám - egyénnek tartani.