Egy nemügynök vallomása
Ha így év elején, mint régi szokásom, végigtekintek az én kis életemen, annyi, de annyi pontot találok, amelyeken, ha visszamehetnék az időben, beh szívesen változtatnék. Alig győzném meg-megállítani pöfögő időgépemet, annyiszor toltam én el mindent, vég-legesen. A legegyszerűbben és legradikálisabban akkor cselekednék, ha jól bevált fogamzásgátlókkal felszerelkezve kilenc hónappal születésem elé mehetnék vissza kedves szüleimhez, szegényekhez.
Most mégis csak egyet nevezek meg régi bűneim, mulasztásaim, hibáim közül, egyet azon mozzanatok közül, amelyekre rá szoktam fogni, hogy így elrontottam az életemet. Ez nyomaszt a legjobban már régóta, ennek beismerésével tartozom minden hajdani és mai ismerősömnek. Nem tarthatom tovább magamban, s hogy ne tetézzem hallgatással azt, amit elkövettem, íme, vallomást teszek.
Én nem voltam ügynök.
Tudom, sokakban ez megütközést, visszatetszést, döbbenetet, undort kelt. Visszagondolnak régi eseményekre, megpróbálják átértelmezni mindazon történéseket, amelyeknek részeseként megismertek. Vagy csak kajánul nyugtázzák, hogy újabb keserű csalódással lettek tapasztaltabbak. A bocsánatukat, megértésüket hiába is kérném - legföljebb dadogó magyarázkodásokra futja.
Nem volt könnyű dolgom, azért azt ne higgye bárki. Mint mára köztudomásúvá vált, azok, akik annak idején, amikor ezt nem volt szabad, másként gondolkodtak, sőt tettek is azért, hogy megváltozzanak a dolgok, akik megteremtették belső szabadságukat - rendszeresen nem vették észre, hogy az ügynökök közöttük vannak. Gyanakodtak viszont mindenki másra, hiszen tudták, hogy a BM (vagy nevezzék bárhogy) nagyon is jól értesült, tudnak mindenről, minden titok kiszivárog. Nem csoda tehát, hogy ez a gyanú rám is vetült, hiszen legföljebb ennek a csoportnak a legkülső körével voltam nagyon laza kapcsolatban. Én voltam az a "mindenki más", aki gyanús.
Nem volt könnyű a tükörbe nézni. Nem volt könnyű elszámolni magammal, számot vetni azzal, hogy mit nem tudok, hogy miféle titkoknak nem jutottam megint birtokába, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Én, az egyszerű nemügynök, minduntalan éreztem magamon a kérdő, gyanakvó pillantásokat, közeledéseim udvarias, de visszahúzódó-visszautasító elhárítását. Pedig micsoda emberi élményekkel, szellemi közeggel, mennyi tartós barátsággal lettem így szegényebb! Nem kerülhettem közelebbi kapcsolatba jó szívvel azokkal, idősebbekkel és kortársaimmal, akikre felnéztem bátorságuk, szabadságuk, felkészültségük miatt. Nem lehettem tagja társaságuknak, nem lehettem részese mindazon tetteknek - vagy akár csak jóízű beszélgetéseknek, vitáknak, intellektuális légkörnek -, amelyeket oly irigykedve néztem a távolból. Az ügynökök bezzeg lubickoltak ebben a közegben. Mindenhol ott lehettek, mindenbe beleszólhattak, sokat tanulhattak, örök barátságokat kötöttek.
De hát nem panaszkodom, elég fonák is volna. A keserűség hadd maradjon csak az enyém. Annyit mindenesetre mondhatok: nemügynökségemmel igyekeztem senkinek sem ártani. Ahol nem láttak szívesen, mert ügynöknek néztek, onnan hamar elsomfordáltam. Ne kelljen félniük tőlem, ne érezzék magukat kínosan, ne kelljen előttem konspirálniuk.
Pedig milyen egyszerű lett volna! Csak egy kis bátorságra, elszántságra lett volna szükség, meg néhány papírra, egy jó tollra. Mi tagadás, nem mertem kilépni a nemügynök jól profitáló pozíciójából. Féltem. A megvetés tehát jogos. Utálom magamat.
Utálok, nem tehetek másként.
