A bebocsátás
Hősöm eleddig a végzetesen baljós, tiszta szívből megbánt, megalázó pillanatig egyáltalán nem képzelte el a nővéreket - hogy úgy mondja, nem volt az a napi életterve része, hogy kórházi nővérek kinézetén és jellemén gondolkozzon -, ám ettől még a megérkező nővér pontosan olyan volt, mint ahogy az ember a nővéreket elképzeli. Előbb csak a hangja úszott be a szituációba, odakintről nem látszott a fizikai valósága, ám nem is kellett ahhoz a képkeretbe beállnia, hogy az ábrázolt jelenet főalakja legyen egyetlen másodperc alatt, s hogy a folyosón abban a szúrásban rend legyen. Mi van itten, fiúk-lányok, mi ez a kupleráj - dörrent rájuk érkezőben, s a hangjától vezényszóra balra fordultak a hősömre szegezett fejek. Színház ez vagy kórház. Mentek azon nyomban a rácsos ágyba befele. Leszíjazzam valamelyiket? A betegtársak arcán szavainak hatására azon nyomban kiült a bárgyúságot jégcsákánnyal strukturáló jeges rémület: láthatóan volt lövésük arról, hogy ami fel lett itt most vetve, milyen. Egy lépést - de egyszerre, mint a hadseregben - hátralépett az egész kompánia, hogy utat engedjen neki, miközben a bátrabb típusúak kísérletet tettek arra, hogy megmagyarázzák a helyzetet addig is, míg a folyosó végéről döngő lépteivel megérkezik. A legijesztőbb kollégának továbbra is szünet nélkül folyt a nyála, ekképpen a lába elé beszéd közben kéttenyérnyi tócsát engedett, ám a hősöm irányába mindeddig képviselt - egy csöppet sem hatástalan - nagy, fenyegető bátorságból a nővér látványára egy jó adagnyit visszavett. Jön, jön, jön, jön - lihegte és sisteregte -, be akarna jönni, Margit nővér, valaki. Jobb kezével gesztikulált, míg a ballal heves izgalmában magyarázatképpen az ajtóra bökött, miáltal a bokájára hullott az avval tartott esernyős pizsamagatya. Az akkorra teljesen elgyengült, rogyadozó térdű, félig beszart várakozó meglepődve konstatálta, az égvilágon senkit nem érdekel, hogy premier plánban látszik a fasza. Egy dadogós, vékonybélű, jelenésszerű árnyalak úgy érezte, azonnal pontosítania kell az imént elhangzott mondatot: e-e-eeeegy új, M-M-M-M-Margit nővér, e-e-e-egy ú-ú-ú-új pa-pa-pa-pa-paciens. Áldozat, mondta a hős, hasonlóképp pontosítás végett, persze csak úgy hangok nélkül, odabent, mert ekkorra teljesen világos volt, hogy hova, mibe keveredett, s ezáltal balgaság lett volna többet várni tőle, s esetleg azt képzelni, hogy akár a legrövidebb, értelemmel bíró verbális közlésre is alkalmas lehet. Nem, nem volt már az események ezen pontján tőle az azonnali elájulás elkerülésén túl egyáltalán semmi egyéb elvárható. Nem volt neki vágya semmi, csak hogy még időben elérje a budit: már orvos sem kellett, épp eleget látott, maradjon minden ugyanúgy. Tekintve az állapotát, inkább csak vicces volt, de nem meglepő, hogy azon gondolkozott - már amennyiben az örvény közepén fuldokló begörcsölt fürdőző utolsó gondolata valami teljesen indokolatlan jóindulattal gondolkozásnak mondható -, ki fog-e innen valaha is élve jutni, miközben még be sem jutott. És amikor az egyre hangosabb kulcscsörgés formájában közeledő pallos a nyaktilóra hajtott fejre már majdnem lecsapott, az odabenti Bosch-festmény vásznáról levált egy alak. A falhoz lapult csoportképből, mint egy macska, villámgyorsan kiugrott egy bomlott tekintetű, szétmarcangolt hálóinges, jórészben fedetlen, zacskónyira fonnyadt mellű, csapzott, teljesen ősz hajú, csontjaira soványodott, a sejtekig leépült, az egész testében remegő, lyukas, fekete combfix neccharisnyát, bal lábán egy magas sarkú, zárt, alkalmi félcipőt, jobbján egy vietnami papucsot viselő, éppen most delirált vagy hamarosan deliráló, gennyes kelésekkel, pattanásokkal borított, fogatlan, kortalan, sokat próbált alkoholista nő, s az üvegajtó közepére, húsz centire tőle, eszelős vigyorral, már-már önkívületben, szerelemtől, vágytól izzó képpel, hatalmasat csücsörítve egy Budapest alakú, vöröslő rúzsfoltot nyomott.
Na, ez az, amit te fogsz lepucolni, Gizike, legyintette meg az ajtóhoz érkező százhúsz kilós nővér a festménybe boszorkányos sebességgel visszaugró asszonyt, szivacs a budiban. Elmélyülten keresgélt a kétökölnyi kulcscsomóján, Istenem, ha nem lenne meg, de akkor meg beszarok. Persze, mindegy. Minden mindegy volt már neki akkor: Gizike csókja megadta a kegyelemdöfést. Amikor a pszichiátria ajtaja feltárult, valahol az úgynevezett élet és egyfajta másállapot érzékeny mezsgyéjén tartózkodott: olyan volt, csak drámaiban, mint a részegségnek az a foka, mikor még nem esel el, visz a láb, de már nem tudod, hova. Nincs már szándék, terv, célirány, ötlet, koncepció, akarat, gondolat, méltóság, öntudat - csak egy a biztos, nem lehet megállni: mint a vakegér, menni kell valahova. Lehetőleg oda, persze, ahol ebben a zavaros, tárgytalan rohanásba oltott, elszánt, nagy menésben sarkcsillagként fénylik bizonyos további, a haladást utólag már észérvekkel megindokló alkoholtartalmú italok ígérete, ám a hasonlatot le is zárhatjuk ennyivel, lévén hogy a helyszín történetünk esetében semminemű szeszhez fogható értéktartalommal nem kecsegtetett. Nem, hisz ez a hosszúra nyúlt, kiszenvedett bebocsáttatás sokkal inkább ahhoz volt fogható, mint mikor egy lenullázott, tönkrement és reményvesztett ember élete sarkpontján minden mindegy alapon fejest ugrik valamibe, ami akkor is ismeretlen, ha a dolog jellegéről a paraméterek alapján már némi előzetes fogalma lehet. Nos, hősömnek - elárulom - nem kínáltak túlságosan vonzó perspektívát a fogadtatására felsorakozott, embernek látszó paraméterek, ám a közönynek ezen a szintjén különösebben már az sem viselte meg, amikor a háta mögött bezáruló ajtó csapódása kimondta felette a halálos ítéletet.
A főorvos úrhoz jöttem, de előtte vécére is mennék - hallotta a vélhetően általa kibocsátott, az utolsó szó jogán elrebegett, elhaló sóhajként a világba kiröppenő hangsort, miközben Margit nővér nagy tollú vaskulcsa kegyelmet nem ismerő, kemény csuklómozdulattal elzárta az egyetlen menekülési útvonalat. Fejmozdulatában, amellyel a budi felé intett, benne volt a rendezetlen bérkeretű, keserű nővérsors legalább negyven lehúzott évének minden tapasztalata; olyan volt, mint valami drabális, vésővel megformált, mégis mélyérzésű, bölcs, megértő ősanya - józan állapota ellenére hősöm életének domináns nőalakjára, Skriba Barnáné Motoros Máriára emlékeztetett. Intése hűvös volt és rezzenetlen, kimért és tárgyszerű, ugyanakkor valami szakszerű és megbízható mélyebb tudást is tartalmazott. S ha e tudásnak halálra vált hősöm felé nem is volt most több kinyerhető üzenete, mint hogy a budit időben elérheti, ez az ígéret - tekintve a körülményeket - a felé nyújtott szalmaszállal, a testet öltött boldogsággal, a felfénylő jövővel: egyenesen avval a hírrel volt rangja szerint azonos, hogy a megfeszített feltámadott.
