Balázs Zoltán: A jobb lázadása

Konzervatívok Európában

  • Balázs Zoltán
  • 2014.12.27 12:11

Egotrip

Tagadhatatlan, hogy hirtelen üggyé vált Magyarország viszonya Európához. Ami persze így nincs, mégis van. S persze mindig is volt. Az sem lehet nagyon vitás, hogy honfitársaink vele kapcsolatos érzelmei vegyesek, pozitív és negatív előjelűek keverednek egymással, s hozzá változó intenzitással. Egy ilyen bonyolult világot nem lehet néhány mondatban összefoglalni, ezért itt csak egyetlen, persze önmagában is összetett részlettel foglalkoznék.

Arról van szó, hogy az Európát érintő, mára elég masszívvá vált bizalmatlanság (ami persze szintén mára meglehetősen viszonzottá vált) egyik eleme az, amit a konzervatívok szoktak leginkább táplálni, s amely a jelek szerint nem csekély hatással volt és van a miniszterelnökre és környezetére egyaránt. Ez az elem Európa hanyatlásának a tézise, amelyet az erkölcsök megromlása idéz elő, s amely szorosan összefügg a liberális-baloldali szellemi hegemóniával. Egyszerűen szólva a tézis úgy szól, hogy Európa áldozatul esett a szekuláris-liberális szellemnek, amely megrontja, roncsolja, mételyezi az erkölcseit. Az elhíresült „illiberális” jelző forrása is minden valószínűség szerint valahol ezen a vidéken van.

A magyar konzervatívok közül sokan talán úgy gondolják, hogy ha a történelem egyszer megadta az esélyt arra, hogy a hanyatlásból kimaradjunk, akkor érdemes vele élni.

Ha el tudunk szakadni a liberális-illiberális jelzőktől, valamint a szekularizmus fogalmától, s most ezt javaslom, akkor megmarad egy még általánosabb morális hanyatlási tézis. Nos, ez a tézis értelmes. Sőt, kevés nála tiszteletreméltóbb van, amennyiben a tiszteletreméltóság összefügg az időtállósággal, a meggyökerezettséggel, képviselőinek – Ágostontól Nietzschéig – jelentőségével és komolyságával. Nem is lehet azzal elintézni, amivel sokan elintézhetőnek vélik, ti. hogy az emberek a lábukkal szavaznak, s ha nem érdekli őket a vélelmezett hanyatlás, akkor azzal a politikának sincs oka foglalkozni. Két, Európából indult világháború után könnyelműség félresöpörni az értékek és elvek fontosságának kérdését. Ugyanakkor a hanyatlás prófétáinak ajánlatos komolyan venni ezt az érvet is, mivel az ő részükről is könnyelműség volna pőre materializmussal magyarázni sokak döntését, figyelmen kívül hagyva esetleges morális érveiket.

A tézist viszont, hiába értelmes és vitatható (azaz vitára alkalmas), a szó szoros értelmében bizonyítani alighanem lehetetlen; értelemszerűen cáfolni is. Meg lehet próbálkozni pártprogramok és politikusi döntések elemzésével világnézeti szempontból. De ha netán az derülne ki, hogy „konzervatív” vagy „jobboldali” elnevezésű párt vagy politikus kormányoz és dönt valahol Európában, mindig kéznél van a második érv, hogy igen, de az nem „igazi” konzervatizmus. Már eleve korrupt. Elemezni lehet, akár kemény statisztikákkal is az emberek értékpreferenciáit, azok változásait; a közbeszédet; az akadémiai vagy szélesebb értelmiségi, véleményformáló világban uralkodó tendenciákat: ezek mérhető és okadatolható dolgok. Csakhogy ha netán kiderülne, hogy ezek a preferenciák és tendenciák rendelkeznek némi konzervatív beütéssel, befolyásoltsággal, gyorsan melléjük lehet tenni, hogy ezek afféle ártalmatlan színező elemek csupán, valójában a hardcore liberalizmus viszi a prímet, legföljebb nem tudunk róla. Az igazi konzervatív ritka, mint a fehér holló.

Mit lehet kezdeni akkor egy olyan tézissel, amely régi és nemes, értelmes és jelentésteli, ugyanakkor megfoghatatlan, pontatlan, egyszerre sugall sekélyességet (amivel nem érdemes foglalkozni) és mélységet (amivel meg nem lehet)? Talán csak egy dolgot: egyszerűen komolyan venni anélkül, hogy állandóan gondolnánk rá. Egy kicsit olyan ez, mint a lelkiismeret. Az ember ritkán veszi észre csak úgy, hogy jobbá vagy rosszabbá vált. Jellemünket nem is nagyon észleljük, jobbára mások véleményéből, hozzánk való viszonyából, akár apró gesztusaiból tudunk rá, azaz önmagunkra következtetni. De éppen ez a reflektálóképességünk, amelyet az egyszerűség kedvéért lelkiismeretnek nevezek, tudja egyedül helyettesíteni azt, amit közvetlen jellemlátásnak nevezhetnénk, s amely segítene eldönteni, hogy most akkor „jó” vagy „rossz” emberek vagyunk-e. Ezt nem tudjuk, mert nem látjuk magunkat. De azt tudjuk, mert tudhatjuk, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedtünk-e. Ez a tudásunk nem mindig explicit, sőt. A lelki­ismeret nem lármázik állandóan bennünk. Ám ha egyszer megszólal, nem könnyű elhallgattatni. Igaz, lehet.

Nos, a hanyatlás tézise is valahogy így működhet. Nem ad tiszta képet Európáról, de nem is ez a dolga. Egyfajta kulturális-civilizációs lelkiismeret, amely újra és újra reflexióra késztet. Nem harsányan, feltűnősködve, mint a sok-sok „izmus”, amelyek nem győznek újabb és újabb elveket és értékeket magasba emelni, számon kérni, átnyomni törvényhozáson, alkotmánybíróságon, iskolán, lehetőleg látványosan; hanem egyszerűen nyomatékkal figyelmeztet, ha átlépünk egy határt, ha megszokni látszunk valami megszokhatatlant, ha megerőszakoljuk jobbik énünket. Ez nem garancia a helyességre, ahogy az elvek sem abszolút tévedhetetlenek. Európa elsüllyedhet, van morális megsemmisülés, ahogy van jellembeli elaljasulás is. A lelkiismeret nem mentőöv, a hanyatlás tézise nem biztos fogódzó. De nincs nála jobb. A konzervatívok attól ­európaiak, hogy folyton a hanyatlás lehetőségét mérlegelik. Ez a dolguk, de ezt a dolgukat csak Európában tudják elvégezni. Minden bizonnyal más civilizációk is rendelkeznek valamilyen kollektív erkölcsi tudattal, de ez számunkra mellékes. Konzervatívok csak Európában – tágabb értelemben az atlanti civilizációban – vannak és lehetnek. Lehet, hogy folyton csatát veszítenek; lehet, hogy a háborút elveszítik, már ha van háború. De másként és másutt – egyszerűen nem is létezhetnek.

Neked ajánljuk