Egotrip

No igen. A tisztelt olvasót jobban érdeklik a nyelvhasználat (az úgynevezett "nyelvhelyesség") kérdései, mint a különféle izmusok és ációk, amiket itten tölcsérrel próbálok a fejébe tölteni. Múltkori cikkem (a médiákról) igen élénk visszhangot keltett. Belátom, élvezetesebb azon vitatkozni, hogy ki a nagyobb hülye, aki médiumokat mond, vagy aki médiákat, és mi a műveletlen prosztóság, a poszthumusz vagy a posztumusz. Pedig a nyelvésznek nem ez az érdekes, hanem a szuppletivizmus meg a lexikalizáció. Én is szoktam a barátaimmal azon vitatkozni, hogy lehet-e szeplős embert szeretni, de azon például soha, hogy lehet-e 0-s vércsoportú embert szeretni, pedig biológiailag az sokkal érdekesebb, mint a szeplő.

Egy rádióriporter mesélte ezt a történetet baráti társaságban egyszer régen, talán még a puha diktatúra idején. Egy kollégájával elhatározták, hogy kirabolnak egy telefonfülkét, és bemutatják, hogyan reagál erre az utca közönsége. Óvatos duhajként először is megegyeztek a közeli rendőrőrssel, hogy egy zsaru távolról biztosítja az akciót, és megvédi testi épségüket, ha a felháborodott tömeg meg akarná őket lincselni. Ezután felszerelkeztek a rádió műhelyéből mindenféle szerszámokkal, és leballagtak a közeli aluljáróba.

Végel László: Balkáni tükör (A székely szenátor)

Most, amikor nemcsak a kormány, de a takarékossági ötletbörzébe bevont lakosság is elfekvő állami forintok után kutat, meglepő, hogy komolyabb visszhang nélkül maradt a Magyar Nemzeti Bank statisztikusainak sztahanovista felajánlása. Pedig nem kis összeggel ajándékoztak meg bennünket február 12-én: adatkorrekciójukkal 400 millió euróval javították a folyó fizetési mérleg tavalyi egyenlegét. Eszerint épp egy Postabank-egyenértékkel kisebb mértékben növeltük tavaly a külső adósságunkat ahhoz képest, amit egy nappal korábban gondoltunk. Jó, tudom, ezt a százmilliárd forintnyi összeget nem lehet elkölteni útépítésre, miegyébre, de azért a vártnál kisebb adósságtehernek forintmilliárdokban mérhető hatása van jelenünkre és a jövőnkre.

Mielőtt bármi borzalmas történne velünk, álljunk terpeszbe, tegyük csípőre a kezünk, düllesszük ki a szemünket, nyomjuk előre a hasunkat, végezzünk fejkörzést, kezünket lendítsük haránt oldaltartásba. Ha ezek a gyakorlatok szabadon, koppanás és karistolás nélkül elvégezhetők, akkor szerencsénk van, viszonylag nagyméretű konyha áll rendelkezésünkre. Ebben a konyhában most eltöltünk egy kis időt.

Kedves budapesti olvasóm, Rózsahegyi Viktória a következőket írja levelében: "Szia, MaNcs! Tisztelt Tanár Úr! Nádasdy Ádámnak ér azt írnia, hogy >>médiák>hozzáértőKedves Viktória! Köszönöm, hogy megosztotta velem gondolatait, és először is azt kérem, vigyázzon az egészségére, mert bizony a médiákból ömlik a bosszantó szemét, és az egészség nem ér meg annyit. De nemcsak a médiákból, az emberek szájából is: én például epeömlést tudok kapni (én inkább epés vagyok, míg ön, látom, szíves-agyas), ha valaki a vécét "rötyi"-nek nevezi, vagy azt mondja, "óvodapedagógus", különösen hosszú "ó"-val az elején: óóóvo..., de ez szerencsére egyre ritkább. Egy hetemet tudja tönkretenni az, aki cukrot szór a túrós csuszájára, és kiköpök itt Berlinben, valahányszor meglátom, hogy pimf kis földalatti-megállókra azt írják ki: "U-Bahnhof", azaz pályaudvar. Szét tudnám rágni a fogmosó poharamat, ha a rádióban azt hallom: "a médiumok". De fordítva is megtapasztaltam: régen hosszú hajam volt, láttam azt a zsigeri ellenszenvet, amit ez a küllem sokakból kiváltott.

Dehogy a sportokra, dehogy a sportolókra mondtam ezt! (Megjegyzés: Weöres Sándor túlzása volt az, bár sok utólagos igazsággal, hogy "untat az ugri-futi".)

A kör közepén állok, körbevesznek. Mindegyik alacsonyabb nálam, és ahogy eltorzult fejük rám spricceli az ilyen-olyan idézeteket, arra gondolok, nekem is megvan a 100 híres regény. De az egyikük, a terepszínű nadrágos, rottweiler-pólós a Bibliával hadonászik.

Mennyire öröklött az intelligencia, illetve mennyire a környezet határozza meg? E kérdés körül rendszeresen fellángol a vita, körülbelül tíz-tizenöt évenként, lassan száz éve. Mintha a politikát látnánk, annak normálisabb országokban szokásos változatát: egy évig hevesen zajlik a vita, azután egy darabig a kérdés többé-kevésbé lekerül a napirendről. Az intelligenciavitában éppen egy ilyen ciklus közepetájt vagyunk: az utolsó heves vitaidőszak nagyjából öt-hat éve zajlott le.

Hull a hó és hózi' / Micimackó kvázi - énekeltem magamban az utcán, mely, ahogy láttam, vörös esőköpennyel borított alkonyati maszlag. A kirakatok zsúfolásig telve kirakatrendezőkkel, némelyiknek műanyagból van a keze. A díjnyertes kirakat mégis ez: kortárs magyar szerzők összetört tükörben.

A szuppletivizmus az a jelenség, amikor egy szó alaksora (szakszóval paradigmája) egyszer csak egy másik szóként folytatódik. Mint a mesebeli állat: madárként kezdődik, kígyóként folytatódik. Például lenni, lennék - de van. Sok, sokat, sokszor - de több. Minden nyelvben van ilyen, német gut-besser ("jó-jobb"), angol am-is ("vagyok-van"), francia aller-va ("menni-megy"), latin fero-tuli ("viszek-vittem"), orosz cselovek-ljugyi ("ember-emberek").

László Csaba pénzügyminiszter vitte el a balhét a gazdaságpolitika tavalyi kudarcáért, bár annak csak egyik (nem lényegtelen) eleme volt a jócskán elszaladt költségvetési hiány. Pedig László csak tette a dolgát: megpróbálta előteremteni a pénzügyi forrásokat a kormány realitásoktól elszakadt döntéseihez. Nem sikerült, mert nem sikerülhetett. Amíg a pénzügyminiszter csak egy apró csavar a kormánygépezetben, aligha képes a politikai vágyakkal felfűtött motort üzemi hőfokon tartani. Hiába csavarint egyet-egyet magán, csak ideig-óráig tudja elodázni a leégést. Ilyen felállásban a pénzügyminiszternek egy lehetősége marad: amikor már látja, hogy ami nem megy, az nem megy, fogja a kalapját és távozik.