Egotrip

A magyar közélet és nyilvánosság tele van őszintétlen, demagóg, aránytévesztő, humortalan, számos esetben kifejezetten gonosz hülyével, illetőleg félrevezetett szerencsétlennel. Kétségbe azért ne essünk: máshol is van belőlük elég.

Ha van agyő. Akkor ez is lenne, hát nem? Meghalt a király, éljen a király. De ez nekem nincs. Akitől-amitől búcsút veszek, helyét csak rosszkedvem tölti ki.

Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, gazdagabb lettem egy újfajta szociális élménnyel. Közelebbi vagy távolabbi ismerőseim a köszönés után, de még a "hogy vagy" előtt nekem szegezik, hogy "nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál". Ilyenkor egy szemöldökfelvonás következik részemről, mire ők pár szóban elmondják, mivel nem értenek egyet.

Az archaizmus görög szó, eredeti jelentése "régiség, ősi dolog", töve az arkhé "kezdet, elő" (ez bújik az archetípus "előkép" szóban is). A nyelv vonatkozásában az archaizmus általában azt jelenti: "elavult vagy régies szó, kifejezés, alak, szerkezet", "nyelvi régieskedés" (így az Akadémiai Értelmező Kéziszótár). Ha azt mondom: Szelj egy kis parizert, akkor archaizáltam, mert a szel ige a mai magyarban elavult. Az archaizálásnak ez a leggyakoribb formája: a lexikális archaizmus, tehát elavult szó választása korszerű helyett. Ilyen a szel, villanyos, menyegző, prókátor, ó (= régi). Kiejtési archaizmus is létezik, ösmer, ád, nékem, plebános, mert természetes beszédben ezeket már alig mondják. Elavult a -ván végű igenévvel való szerkesztés: Látván a helyzetet, segíteni próbált.

Aszínpadot virágkosarakkal és törött szemüvegekkel pakolták tele, Yoko üzenetét a polgármester olvassa fel. Aztán sorra jönnek a hülyék, mind azzal kezdi: "1980. december 8-án egy őrült..." Végül egy középkorú vasutas klarinéton eljátssza a Yellow Submarine-t. Egy hosszú, kanyargós úton járunk, ami persze nem a Dakota-ház bejáratánál kezdődött, és nem Paul McCartney budapesti vendégszereplésével ért véget.

Jó éve volt annak, aki ügyesen játszott a forinttal. No nem a snúrra vagy hasonló gyermekded játékokra gondolok, hanem a pénzügyi spekulációra. A spekuláns akkor boldog, ha sokat és kiszámíthatatlanul mozog az árfolyam, és idén ez megadatott neki a forintpiacon. Neki mindegy, hogy drágul vagy gyengül a forint, csak egy a lényeg: jól lője be az irányt, és lehetőleg előbb, mint mások. Persze az sem árt, ha tétet is tesz rá, minél nagyobb összeget, annál többet nyer - vagy veszít (elvégre kockázat nélkül nincs rizikó). Ez különbözteti meg őt az értelmiségitől, aki szintén folyton spekulál, de ettől nem lesz gazdagabb, igaz, szegényebb sem. Hogy az egyéni nyerészkedésen túl mi mindenre jók a spekulánsok, azt Meir Kohn professzor szavaival érzékeltethetjük: "A narancslé határidős áraiból például jobb előrejelzés nyerhető a floridai időjárás rejtelmeit illetően, mint az országos meteorológiai szolgálat jelentéseiből!"

A kultuszminisztérium pályázatot hirdetett, K. Dezső nem hitt a szemének. Telefonozott J. Attilának, bár tudta, költőtársa épp Siestázik, nem akarta zavarni. De egy ekkora ügy!

A szerb határrendőr szigorúan végigmérte a mikrobuszban ülő bundás belgrádi hölgyet. "Ön magyar állampolgárként több mint három hetet tartózkodott Szerbiában, rendőrségi bejelentőlappal kell rendelkeznie. Hol szállt meg? Rokonoknál, ismerősöknél, szállodában?" A nő felháborodottan közbevágott. "Miféle magyar állampolgár? Szerb vagyok, mint ön. Én ezt a passzust drágán megfizettem." A határrendőr azonban makacskodott. "Lehet, hogy szerb, de magyar útlevele van. Kérem a rendőrségi bejelentkezési lapot. Különben beütjük a pecsétet, hogy szabálysértés miatt egy éven át nem teheti be a lábát Szerbiába. Minden külföldinek, aki három napnál tovább tartózkodik az országban, be kell jelentkeznie a rendőrségen. Csak ki kell töltenie egy űrlapot, és a házigazdája aláírja."

Az adott testhelyzetben - a kerevetről lefordulva, négykézláb a nappaliban - az éjszaka közepén három megoldás kínálkozott. Az egyik, hogy erőt gyűjt, rápihen rendesen, majd megpróbál az ágyra hősiesen visszamászni, önerőből, mint az igazi férfiak, ám ezt elvetette, felmérvén a sokkoló zuhanást követően rendelkezésre álló képességeket. A másik, hogy felvisít, mint az állat, aztán pedig teli torokból, egy lélegzetvételnyi szünet nélkül ordítani kezd - segítség! segítség! leestem, emberek! -, s várja, hogy egy érző lélek az éj közepén majd a segítségére siet, a hóna alá nyúlva a földről felemeli, s egy pohár vizet hoz neki. A harmadik, hogy úgy marad. Hősömhöz - talán most már nem kell mondjam, ennyi együtt töltött vidám órát követően, Olvasó - ez a verzió állt a legközelebb, ahogy sorra vette a lehetőségeket: amint a zuhanás okozta sajgás megszűnt a térdében, egyre vonzóbb megoldásnak mutatkozott, hogy az éjjel hátralevő részét ebben a pózban töltse el. Egyszerűen nem talált ellenérveket. Miért - gondolta, mintha magyarázattal tartozna valakinek -, odafönt jobb volt, a pamlagon? S mivel erre őszinte emberként csakis nemleges választ adhatott, kézenfekvőnek tűnt, hogy akkor innentől a plafon helyett a hajópadlót fogja nézni - az is legalább annyira érdekes. A gondosan lecsiszolt és lelakkozott deszkák különféle mintái így közelről kifejezetten tetszettek neki, sőt a plafonnál, vallotta be önmagának, jóval változatosabb volt a látvány, tekintve, hogy eltérőek voltak az illesztések menti rések távolságai. De ezt úgy kell elképzelni - igazat beszélek, nyugodt szívvel elhihetik -, hogy a látószögbe eső párhuzamos vonalak közül nem volt kettő, amelynek a távolsága ugyanaz lett volna, így a szituáció izgalmas összevetések egész tárházával kecsegtetett, melyek során, játszott el a reményteli gondolattal, majd jól el fog telni, ami még hátravan. Legalábbis jobban, mint mikor odafönt - ha-ha-ha - a kispárnával kellett küzdeni, hogy a gerincsérv okozta permanens fájdalom tűrhető legyen: itt meg csak domborítok egyet, mint a macska, aztán pedig homorítok, így ni, a fájdalom meg, ripsz-ropsz, sehol, ha-ha-ha.

Éjjel kettő felé elegünk lett a munkából, kivonultunk a sarki pizzázóba. Azután egyesével-kettesével visszaszállingóztunk, kit menynyire hajtott a munka vagy marasztalt még egy sör. Én előrementem, mert eszembe jutott valami, amit még ki kellene próbálni. Csöngettem az irodaház kapuján, lassan odacsoszogott a portás a folyosó végéről. Amikor becsukta mögöttem a kaput, megsajnáltam, hogy mindjárt kezdheti elölről az egészet. Vagy csak meg akartam kímélni a többieket egy szidástól, amiért nem egyszerre jönnek - nem tudom. Mindenesetre javasoltam, ne zárja be a kaput, inkább támassza ki, mert jönnek a többiek is. A portás teljesen értetlenül nézett rám. Amikor végre megértette, mit akarok mondani neki, mindössze enynyit mondott: "This is my job."

Mint minden kultúrnyelvbe, a magyarba is folyamatosan áramlanak a más nyelvből átvett szavak. Például: A szkinhed sajtot evett. Ide jobban illene egy bézs függöny. Mint látjuk, az angol skinhead, a francia beige minden nyelvtani változás nélkül beilleszkedik a magyarba. Igaz, a kiejtés (és egy idő múlva általában a helyesírás is) meg szokott változni az eredetihez képest, alkalmazkodik a magyarhoz, de ez a szó nyelvtani szerepe, működése szempontjából mellékes. Most arra figyeljünk, hogy a szkinhed, bézs magyar szavakban nincs semmi, ami nyelvtani szerepüket, azaz szófajukat, főnév, illetve melléknév mivoltukat jelezné. Nincsenek ellátva szófajügyben semmilyen végződéssel.

Az 1956-os forradalom egyik leggyakrabban reprodukált, emblematikus képén szétlőtt bérházakkal szegélyezett utcán áll a három szabadságharcos, mögöttük golyószaggatta lyukas zászló lobog, hátrébb valami lángoló dzsuva látszik. A főalak kezében dobtáras géppisztoly, a séró filmsztárhullámokban hátrafésülve (az ötvenes években mindenki hordott magával fésűt, és mindenkinek volt választék a hajában, Rákosi Mátyást kivéve persze, haha, ez történeti tény). Két oldalán a mellékalakok, fejkendős lány és kicsit elálló fülű, sapkás fiú, fegyveresek ők is.

Már egy éve nem kaptam munkát, senki nem adott, úgy tengettem az életemet, mint egy özvegy nyugdíjas, fogytam húsz kilót, a szemeimet beráncoltam, és akkor lett végképp elegem az életből, amikor megtudtam, hogy nálunk a menekültek kilencven százalék kedvezményt kapnak a vonatra, én meg nem. Pedig én is menekülök, hszja!, csak nem látszik.

Búcsút venni: oly elemi vágy, hogy szinte szükséglet. Kiindulóhelyzete, ha nekifutással, ha helyből: hogy téged vettek. Régi szíves szóval: palira. Félmúltbélivel: hülyére. A jelen durvaságához pályázatot hirdetek ily tartalmú (és adekvát, sőt, adekvált) kifejezésre.