Már a liftben elkezdi, hiába próbálom csendesíteni, csak mondja, csak sorolja végig, már a kilencediknél tart, elhangzik a Gonosz összes neve, megnevezve, tehát megidézve, tehát legyőzve. Nem szólalok meg. Ha kimondom a tizedik nevet, testet ölt. Úgy teszek, mintha, pedig dehogy, vastagon és véglegesen pereg lefelé torkomon a gyűlölet. Igen, mondja, igen, és az időmre gondol, pedig nem is segítettem neki, nem is én löktem abba a csapdába, ahonnan, ahová, amiben.
Rágd le a lábad, edd meg a szád, hozom az új ruhád, menj végig a szőnyegen a falig, igen, úgy viseled, mint akire szabták, jó, most fordulj meg, leveszem, ide teszem a földre, kifordítom, veszek neked másikat.
Erzsi megállítja a videót, és a konyhába megy, áll a kép, középen remeg egy vastag fényes csík. Jávor Pál arca olyan, mint egy megkezdett kenyér.
A konyhában sonkaszag, hatodik órája fő, babérlevél, fokhagyma, három szem bors. Erzsi elzárja a gázt, villát vesz elő, kiemeli a lábosból a megpuhult tréflit és a tányérra teszi. Apránként lereszelt torma, széthasadt retkek és kékre főtt sárgájú tojás.
Figyelem, ahogy bejön a szobába és kézbe veszi a távkapcsolót, figyelem egy darabig, aztán izzadt tenyerem a falvédőbe törlöm, és hagyom, hogy felemelkedjen az ágy.
Jávor Pál feléled, befejezi előző mozdulatát, ráfordul a feladatra, és egy nyúlhoz beszél, de olyan gyönyörű hangon, olyan férfiasan, hogy attól mindenki, de tényleg. A nyúl meghal, a madarak kirepülnek, hosszan és üresen visszhangzik a lövés, az istállóban feltűrt ingujjú nő nézi rémülten a penészes szénában hancúrozó költőt. Bejön egy új szereplő, a történet végén teljesen indokolatlanul és. Indulni kell, szamovár.
Erzsi alszik, kikapcsolom.
