Egy néninek ötös találata volt a lottón. Amikor megkérdezték tőle, hogyan találta el a számokat, ezt felelte:"Az úgy volt, hogy előző este repülő birkákkal álmodtam, a hátuk pettyes volt, mint a katicabogár. A birkáknak négy lába volt, a hátukon hét petty, ezért megtettem a 4-est és a 7-est. Összeolvasva 47, megtettem hát ezt is. Az összegük 11, szorzatuk pedig 32, ez lett hát a negyedik és az ötödik számom." Amikor a kérdező tamáskodott, hogy négyszer hét nem 32, hanem 28, a néni így válaszolt: "Már hogyne lenne 32, amikor nyertem vele?"
Nehéz ezzel vitatkozni, minden logikus magyarázat ellen nyomós érv az a néhány milliárd forint, amivel a néni gazdagabb nálunk. Ő joggal érezheti úgy, hogy ez kizárólag képességeinek, tudásának eredménye. Ha mi olyan okosak vagyunk, és annyira tudjuk a matekot, miért nem vagyunk mi is milliárdosok?
Végig ez járt a fejemben, amikor Nassim Nicholas Taleb A fekete hattyú című könyvét olvastam, amely 17 héten át vezette a New York Times sikerlistáját. (A könyvnek semmi köze az azonos című filmhez, viszont nemrégiben magyarul is megjelent.) Rendkívül kusza, rosszul megírt mű ez, noha gondos szerkesztők igyekeztek emészthetővé tenni. Sikerének titka az, hogy a zavaros gazdaságfilozófiai értekezések olvasása és a szerző hatalmas egójából áradó arrogancia észlelése közepette (a közgazdaságtudomány Nobel-díjasai tudatlan csalók, a Wall Street legnagyobbjai, például Soros György, sikerüket a puszta szerencsének köszönhetik stb.) végig az az érzés kísérti a befogadót, hogy ez az ember valami nagyon fontosat tud a világunkról. Ellentétben a lottónyertes nénivel, Taleb minden zagyvasága dacára hitelesen okos, és matekból is kiváló. A Wharton Schoolban végzett, és mindent tud, amit a modern pénzügyi tudományokból tudni lehet. Csak a lehető legkevésbé sem ért velük egyet. Taleb Libanonból származik, és megélte, ahogyan országa, amely több mint száz évig a béke szigete volt a Közel-Keleten, egyik napról a másikra összeomlott. Ez az állapot mindmáig tart. Taleb szerint ez a pénzügyi piacokkal is bármelyik pillanatban előfordulhat, márpedig ő befektetőként nem akar ugyanúgy járni, mint ahogy a hazája járt.
Ezért amikor összegyűlt annyi pénze, hogy elindíthatta a saját befektető cégét, különleges stratégiákat alkalmazott. Csakis opciókat vett és adott el, azaz olyan lehetőségeket, hogy például ha ma a búza (vagy mondjuk az IBM-részvény) árfolyama 100, akkor holnap kötelesek tőle megvenni 95-ért, ha ő el akarja adni annyiért. Neki magának nem volt sem búzája, sem IBM-részvénye, de ha 95 alá megy az áruk, akkor majd vesz az akkori áron, az opciós jogán rögtön el is adja 95-ért, és nyer egy nagyot. Ezért a lehetőségért valamennyit fizetnie kell (ez az opció ára), hiszen a másik fél kockázatot vállal. Ez megéri annak, aki nem fél attól, hogy a búza árfolyama nagyon lemegy, mert ha igaza van, akkor tisztán megnyeri az opció árát.
Taleb és csapata ennél persze jóval bonyolultabb dolgot művelt, mert a legkülönfélébb irányú opciókkal biztosította be magát az ellen, hogy nagyon nagyot veszítsen, bármi is történik a piacon - de ezzel a stratégiával sokáig csak veszített, nap mint nap, mivel a nagy áringadozások aránylag ritkák. Tudatosan, profi módon használta, amit a Whartonon tanult, csak éppen teljesen másképpen, más filozófiával. Arra játszott, hogy ha valami nagy krach történik a gazdaságban, akkor nyer majd ő nagyot, addig pedig igyekszik napról napra viszonylag keveset veszíteni. ' tönkre nem mehet, mondogatta, legfeljebb kivérezhet, ha nagyon sokáig nem történik komolyabb baj.
2001. szeptember 11-én Taleb egyik napról a másikra nagyon gazdag ember lett. A következő években ugyanezt a befektetési stratégiát folytatta, és közben igyekezett minél jobban megérteni a tőzsdei krachok természetét. Folyamatosan fejlesztette az opciók adásvételét modellező szoftverjeit, főleg azokat, amelyek meghatározták, hogy melyik opció milyen árat ér meg neki. 2001 után Taleb már sokkal nagyobb tétekkel játszhatott, többet állt módjában napról napra elveszíteni - a 2008-as válság eredményeképp pedig sokszoros milliárdossá vált. Ekkor azt nyilatkozta: "Bár milliárdokat kerestünk, még mindig nem tudunk semmit." Máig sem érti, miért omlott össze a hazája 1975-ben, és azt sem, hogy miért omlott össze a világgazdaság 2008-ban - csak azt tudja, hogy fel kell és fel is lehet készülni arra, hogy ilyesmik előfordulnak.
A fekete hattyúban Taleb Extremisztánnak nevezi azt a világot, amelyben ilyen, egyáltalán nem látható, de hatalmas hatású események lépten-nyomon előfordulnak - ellentétben Középszerisztánnal, ahol az ilyesmi gyakorlatilag nem létezik. A 2008-as válság után (de már az 1987-es, az 1998-as, a 2000-es krízisek idején is) a gazdaság fő vezetői azzal mentegetőztek, hogy ekkora kilengések tízezer évente sem fordulnak elő. Valóban, Középszerisztán matekja ezt mondja, de a gazdaság ma már egyértelműen Extremisztánban működik.
Lássunk erre egy egyszerű példát! Az olvasó szerint milyen magas lehet egy átlagos két méter fölötti magyar ember? Milyen korú lehet egy átlagos 90 év fölötti? Mennyi lehet a vagyona egy átlagos 5 milliárd forint feletti vagyonnal rendelkező magyarnak? (Vagy 100 ilyen honfitársunk van.) Mennyi lehet a tőkéje a világban egy átlagos 5 milliárd dollár feletti tőkéjű cégnek? (Idén augusztusban 761 ilyen cég volt.)
A válaszok sorban: 204 cm, 93 év, 22 milliárd forint, 27 milliárd dollár. Az első két kérdés középszerisztáni: a hétköznapi élet általában itt zajlik. Nincsenek tízméteres emberek, nincsenek Matuzsálemek (aki a Biblia szerint 960 évig élt). Van viszont Csányi Sándor, jóval 100 milliárd forint fölötti vagyonnal, van az Apple 600 milliárd dollár fölötti tőkével. A gazdasági élet egyre inkább Extremisztánban zajlik.
Extremisztán logikáját, törvényszerűségeit egyelőre még szinte egyáltalán nem ismerjük. Jelenlegi tudásunk mellett akár az is elképzelhető, hogy ott 7x4 valamilyen érdemi, érvényes, de egyelőre még felfedezetlen logika szerint valóban 32 - és aki erre jól érez rá, az megérdemelten válhat milliárdossá.
