Mérő László

Maga itt a tánctanár?

Búcsúzik a tánctanár

  • Mérő László
  • 2015. október 17.

Egotrip

Fájó szívvel tudatom: azt kell tennem, amit Esterházy Péter tett 1990-ben, amikor Csoóri Sándor nyiltan zsidózó cikke megjelent a Hitel című folyóiratban, amelynek Esterházy akkor már három éve állandó kolumnistája volt. „Nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amelyeket ott olvasnom kellett” – írta, és beszüntette a rovatát.

Tizenharmadik éve írom ezeket az Egotripeket, és nagyon hálás vagyok a Magyar Narancsnak, hogy életemnek volt egy ilyen szakasza. Ellentétben Esterházyval, én korábban nem voltam közíró, a Narancs tett azzá, és szó nélkül közölte azokat az írásaimat is, amelyekkel a legkevésbé sem értett egyet. Ha valamit tudok az újságírásról, azt nekik köszönhetem. Köszönöm. A legkevésbé sem gúnyosan, hanem tiszta szívemből köszönöm a hozzáértő és finom szerkesztői munkát, amellyel úgy szoktattak le számos esetlen maníromról, hogy közben a mondanivalómat mindig maximálisan tiszteletben tartották, és még csak bele sem verték az orromat a modorosságomba, csak csendben kijavították. Most mégis búcsúznom kell: nem akarok olyan címlapok közelében lenni, mint a Narancs múlt heti címlapja.

Aki akár csak néhány cikkemet olvasta, annak nem kell magyaráznom, mennyire utálom Orbán Viktor politikáját. Ki nem állhatom az olyan mondatait, mint (hogy csak a múlt heti termésből idézzek): „Magyarország történelmi adottsága, hogy együtt élünk néhány száz­ezer romával, ez egy adottság, amit valakik korábban eldöntöttek.” Nem magyarázom most el, miért állt fel a szőr a hátamon ettől a mondattól, mert most nem ez a témám.

Mostani témám az, hogy Orbán Viktor politikáját, mai nézeteit utálom, némelyiket akár egyenesen sátáninak is tartom, de ettől még Orbán Viktort embernek tartom és nem sátánnak. A nézeteit szeretném vitatni, és nem a személyét. Orbán Viktort szögesdrót Hitler-bajusszal ábrázolni – ez nem a nézeteivel való vita, hanem a személy sátánizálása. Erre nem mentség, hogy a másik oldal is ezt teszi, ezt tette két miniszterelnökkel is, Gyurcsánnyal és Bajnaival, méghozzá nagyon eredményesen. Nem szeretném, ha ilyen címlapok buktatnák meg Orbánt. Buktassa meg az, hogy honfitársaim 51 százalékának elege van a nézeteiből, a politikájából. Én pedig addig is maradok tisztelettel kisebbségben, valakinek ott is kell lennie.

Orbán Viktor szerintem szörnyű dolgokat mond és tesz, és Magyarországot olyan irányba kormányozza, amellyel csak a 21. század vesztesei közé kerülhetünk. Ugyanakkor elhiszem, hogy ő úgy gondolja, ez a helyes irány Magyarország számára. Ezért a nézeteivel vitatkozni akarok, ha kell, azokat akár sátáninak is nevezem, de nem magát az embert. Ő egy honfitársam, aki más nézeteket vall, mint én, és nem követett el semmi olyat, ami miatt őt magát kellene sátánnak tekintenem. Sohasem hallottam zsidózni (cigányozni is most először, és el tudom képzelni, hogy maga sem fogta fel pontosan, mit is mond). Elhiszem neki, hogy komolyan hitt benne, hogy a náci­jainkat majd két pofonnal helyes pályára tereli. Sovány vigasz számomra, hogy igazam volt a kételyeimben.

Ha valaki erre azt válaszolja, hogy Hitler is a maga útját, a maga harcát tartotta a helyes útnak Németország számára, azzal egyet kell értenem. Csakhogy Hitlert okkal ítélte volna népirtásért halálra a Hágai Nemzetközi Bíróság. Orbánról ilyesmi fel sem merül, még csak egy kilőtt szem sem tapad a kezéhez, hogy egy jó kis képzavarral fejezzem ki szabatosan, amit gondolok. A magyar tüntetéseken a rendőrök azt teszik, ami a dolguk, például védik a szónokok jogát, hogy kifejtsék, mennyire szörnyű rendőrállamban, maffia­államban élünk. Kétségtelenül történnek az ellenzéki orgánumokkal szemben súlyos gazdasági atrocitások, ha valaki gecinek nevezi Orbánt, azon vidáman tudok derülni, de sátánnak ábrázolni őt megint más dolog – főleg ha nem nyilvánvaló karikatúrán, hanem egy hiperrealista fényképen. Ezzel ugyanis azokat sértjük vérig, akik többé-kevésbé hisznek Orbánban, akár istenítik is, vagy csak az adott eszmekínálatból még mindig leginkább őt választják. Könnyen lehet, hogy még mindig honfitársaink nagyobbik feléről beszélek, de ha netán ma már csak a kisebbikről, az csak még inkább súlyosbító körülmény.

Kilenc évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon arról írtam, amikor Orbán Viktor egyszer azt mondta Antall Józsefnek, hogy a miniszterelnök úr hazudik. Akkor ezt írtam: „Volt néhány régivágású úriember és úriasszony ismerősöm, aki csóválta a fejét, hogy ilyet akkor sem mond az ember, ha színigaz. Kinevettem őket: már miért ne mondana, ha egyszer színigaz? Ma azonban már másképp látom a dolgot. Ma már ezek a szavak egyáltalán nem számítanak súlyosnak, mindennapivá váltak. Ennek következtében értelmét vesztette, hogy megvitassuk, mi minden indokolhat egy-egy kisebb vagy nagyobb hazugságot. És talán éppen ettől vadult el ennyire a politikai stílus.”

Lehet, hogy az idők folyamán magam is efféle „régivágású úriember” lettem? Nem tudom. Talán egyszerűen csak most verődött ki a biztosítékom. Mindenesetre nagyon nem szeretném, ha természetessé válna, hogy hazánk demokratikusan megválasztott miniszterelnökét így ábrázoljuk. Amúgy: ezzel is csak Orbán kottájából játszunk, és hagyjuk az országot valamiféle vadkelet felé vinni, ahol az ilyesmi mindennapi, elfogadott vitastílus. Egy éremnek mindkét oldala ugyanaz az érem, és én ezen az érmen nem akarok szerepelni, egyik oldalán sem.

Az Olvasó joggal érezheti paradoxnak, hogy mindezt abban a lapban írom meg, amellyel éppen szakítok. És hogy meg sem fordul a fejemben, hogy a lap ezt nem fogja közölni. Továbbra is kiváló és hóttprofi újságíróknak tartom a Narancs gárdáját, minden tiszteletem és köszönetem megmarad. De ezzel a címlappal visszavonhatatlanul egy olyan irányba fordult a lap, amelyet már nem tudok jó szívvel követni. Ez már nem a „cápalátogatás” üde humora, ez az ellenfél sátánizálása. Ezzel együtt a Narancs-előfizetésemet nem mondom le, továbbra is olvasója maradok, legfeljebb néha kiakadok majd rajta, ilyesmi eddig is előfordult. Csak épp állandó szerző nem akarok lenni ott, ahol ezentúl már nem tudhatom, nem egy olyan címlap mögött jelenek-e meg, amitől feláll a szőr a hátamon. Douglas Adamsszal szólva: Viszlát, és kösz a halakat!

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.