Mérő László

Maga itt a tánctanár?

Búcsúzik a tánctanár

  • Mérő László
  • 2015. október 17.

Egotrip

Fájó szívvel tudatom: azt kell tennem, amit Esterházy Péter tett 1990-ben, amikor Csoóri Sándor nyiltan zsidózó cikke megjelent a Hitel című folyóiratban, amelynek Esterházy akkor már három éve állandó kolumnistája volt. „Nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amelyeket ott olvasnom kellett” – írta, és beszüntette a rovatát.

Tizenharmadik éve írom ezeket az Egotripeket, és nagyon hálás vagyok a Magyar Narancsnak, hogy életemnek volt egy ilyen szakasza. Ellentétben Esterházyval, én korábban nem voltam közíró, a Narancs tett azzá, és szó nélkül közölte azokat az írásaimat is, amelyekkel a legkevésbé sem értett egyet. Ha valamit tudok az újságírásról, azt nekik köszönhetem. Köszönöm. A legkevésbé sem gúnyosan, hanem tiszta szívemből köszönöm a hozzáértő és finom szerkesztői munkát, amellyel úgy szoktattak le számos esetlen maníromról, hogy közben a mondanivalómat mindig maximálisan tiszteletben tartották, és még csak bele sem verték az orromat a modorosságomba, csak csendben kijavították. Most mégis búcsúznom kell: nem akarok olyan címlapok közelében lenni, mint a Narancs múlt heti címlapja.

Aki akár csak néhány cikkemet olvasta, annak nem kell magyaráznom, mennyire utálom Orbán Viktor politikáját. Ki nem állhatom az olyan mondatait, mint (hogy csak a múlt heti termésből idézzek): „Magyarország történelmi adottsága, hogy együtt élünk néhány száz­ezer romával, ez egy adottság, amit valakik korábban eldöntöttek.” Nem magyarázom most el, miért állt fel a szőr a hátamon ettől a mondattól, mert most nem ez a témám.

Mostani témám az, hogy Orbán Viktor politikáját, mai nézeteit utálom, némelyiket akár egyenesen sátáninak is tartom, de ettől még Orbán Viktort embernek tartom és nem sátánnak. A nézeteit szeretném vitatni, és nem a személyét. Orbán Viktort szögesdrót Hitler-bajusszal ábrázolni – ez nem a nézeteivel való vita, hanem a személy sátánizálása. Erre nem mentség, hogy a másik oldal is ezt teszi, ezt tette két miniszterelnökkel is, Gyurcsánnyal és Bajnaival, méghozzá nagyon eredményesen. Nem szeretném, ha ilyen címlapok buktatnák meg Orbánt. Buktassa meg az, hogy honfitársaim 51 százalékának elege van a nézeteiből, a politikájából. Én pedig addig is maradok tisztelettel kisebbségben, valakinek ott is kell lennie.

Orbán Viktor szerintem szörnyű dolgokat mond és tesz, és Magyarországot olyan irányba kormányozza, amellyel csak a 21. század vesztesei közé kerülhetünk. Ugyanakkor elhiszem, hogy ő úgy gondolja, ez a helyes irány Magyarország számára. Ezért a nézeteivel vitatkozni akarok, ha kell, azokat akár sátáninak is nevezem, de nem magát az embert. Ő egy honfitársam, aki más nézeteket vall, mint én, és nem követett el semmi olyat, ami miatt őt magát kellene sátánnak tekintenem. Sohasem hallottam zsidózni (cigányozni is most először, és el tudom képzelni, hogy maga sem fogta fel pontosan, mit is mond). Elhiszem neki, hogy komolyan hitt benne, hogy a náci­jainkat majd két pofonnal helyes pályára tereli. Sovány vigasz számomra, hogy igazam volt a kételyeimben.

Ha valaki erre azt válaszolja, hogy Hitler is a maga útját, a maga harcát tartotta a helyes útnak Németország számára, azzal egyet kell értenem. Csakhogy Hitlert okkal ítélte volna népirtásért halálra a Hágai Nemzetközi Bíróság. Orbánról ilyesmi fel sem merül, még csak egy kilőtt szem sem tapad a kezéhez, hogy egy jó kis képzavarral fejezzem ki szabatosan, amit gondolok. A magyar tüntetéseken a rendőrök azt teszik, ami a dolguk, például védik a szónokok jogát, hogy kifejtsék, mennyire szörnyű rendőrállamban, maffia­államban élünk. Kétségtelenül történnek az ellenzéki orgánumokkal szemben súlyos gazdasági atrocitások, ha valaki gecinek nevezi Orbánt, azon vidáman tudok derülni, de sátánnak ábrázolni őt megint más dolog – főleg ha nem nyilvánvaló karikatúrán, hanem egy hiperrealista fényképen. Ezzel ugyanis azokat sértjük vérig, akik többé-kevésbé hisznek Orbánban, akár istenítik is, vagy csak az adott eszmekínálatból még mindig leginkább őt választják. Könnyen lehet, hogy még mindig honfitársaink nagyobbik feléről beszélek, de ha netán ma már csak a kisebbikről, az csak még inkább súlyosbító körülmény.

Kilenc évvel ezelőtt ugyanezeken a hasábokon arról írtam, amikor Orbán Viktor egyszer azt mondta Antall Józsefnek, hogy a miniszterelnök úr hazudik. Akkor ezt írtam: „Volt néhány régivágású úriember és úriasszony ismerősöm, aki csóválta a fejét, hogy ilyet akkor sem mond az ember, ha színigaz. Kinevettem őket: már miért ne mondana, ha egyszer színigaz? Ma azonban már másképp látom a dolgot. Ma már ezek a szavak egyáltalán nem számítanak súlyosnak, mindennapivá váltak. Ennek következtében értelmét vesztette, hogy megvitassuk, mi minden indokolhat egy-egy kisebb vagy nagyobb hazugságot. És talán éppen ettől vadult el ennyire a politikai stílus.”

Lehet, hogy az idők folyamán magam is efféle „régivágású úriember” lettem? Nem tudom. Talán egyszerűen csak most verődött ki a biztosítékom. Mindenesetre nagyon nem szeretném, ha természetessé válna, hogy hazánk demokratikusan megválasztott miniszterelnökét így ábrázoljuk. Amúgy: ezzel is csak Orbán kottájából játszunk, és hagyjuk az országot valamiféle vadkelet felé vinni, ahol az ilyesmi mindennapi, elfogadott vitastílus. Egy éremnek mindkét oldala ugyanaz az érem, és én ezen az érmen nem akarok szerepelni, egyik oldalán sem.

Az Olvasó joggal érezheti paradoxnak, hogy mindezt abban a lapban írom meg, amellyel éppen szakítok. És hogy meg sem fordul a fejemben, hogy a lap ezt nem fogja közölni. Továbbra is kiváló és hóttprofi újságíróknak tartom a Narancs gárdáját, minden tiszteletem és köszönetem megmarad. De ezzel a címlappal visszavonhatatlanul egy olyan irányba fordult a lap, amelyet már nem tudok jó szívvel követni. Ez már nem a „cápalátogatás” üde humora, ez az ellenfél sátánizálása. Ezzel együtt a Narancs-előfizetésemet nem mondom le, továbbra is olvasója maradok, legfeljebb néha kiakadok majd rajta, ilyesmi eddig is előfordult. Csak épp állandó szerző nem akarok lenni ott, ahol ezentúl már nem tudhatom, nem egy olyan címlap mögött jelenek-e meg, amitől feláll a szőr a hátamon. Douglas Adamsszal szólva: Viszlát, és kösz a halakat!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.