Ám Facebook-posztjaikat, nyilatkozataikat, interjúikat a NER-t régóta ellenző baloldali, liberális táborból sokan gúnnyal és hitetlenkedve fogadták. Ürge-Vorsatz Diánát – a jeles klímakutató volt talán az első a sorban – a Nyest.hu című, amúgy kiváló és szórakoztató nyelvtudományi ismeretterjesztő blog szerzője egy viccesnek szánt levélben leelvtársnőzte, Bruck András reakciója pedig a Huppa.hu-n verbális ökölrázásba torkollott: „Mondjuk inkább azt, hogy hiába hét gyerek, templom, haza, hitvány ember vagy, Ürge-Vorsatz Diána. És hogy mindenki az, aki az országot sújtó újabb és újabb csapások ellenére továbbra is hisz abban, amiben ő is hitt két nappal ezelőttig, megbocsáthatatlanul sokáig.”
Vajon tényleg hitvány, buta, irracionális az a sok jobboldali értelmiségi, akiknek csak most (vagy most sem) változott meg az Orbán-rezsimről a véleményük – miközben saját szaktudományuk szakcikkeiben éppoly pontosan forgatják az analitikus ész szikéjét, mint az őket leelvtársozó és lehitványozó pályatársaik?
Ebben az írásban amellett fogok két érvet felhozni, hogy nem nehéz olyan magyarázatot adni ezen illetők véleményének alakulására (vagy változatlanságára), amely nem kérdőjelezi meg a racionalitásukat. Mindössze Anthony Downst és Pierre-Simon Laplace márkit kell ehhez segítségül hívnom.
Anthony Downs – és ezt már többször az olvasó orra alá dörgöltem – arra mutatott rá, hogy tömegdemokráciában az egyes választó egyes szavazatának várható hatása a választás kimenetelére végtelenül apró. Ha tehát a folyamatos tájékozódás a politikáról önmagában nem okoz örömöt a mi egyszeri választónk számára, sőt pénzébe, a drága idejébe, ősz hajszálaiba kerül, ugyan miért kínozná magát vele? Downs ezt a jelenséget racionális tudatlanságnak nevezi. Emberünk számára pedig marad az a tudás, ami a külön erőfeszítést és figyelmet nem igénylő csatornákon jut el hozzá; ilyen forrás a háttérrádiózást megszakító hírblokk, a többi anyuka cseveje a szülői értekezlet előtt, a bulvárújság politikát karcolgató hírei a fogorvos várótermében, meg mindannak a címsora, amit a közösségi média az orra alá nyom.
Aki tehát nem követi a politika híreit, az éppoly racionális lehet, mint mi – csupán az ízlése más. Persze, ha úgy véljük, hogy minden klímatudósnak valamiféle – saját maga által egyébként nem osztott – értelmiségi szerepfelfogásból fakadóan kötelessége lenne végignézni a Schmidt Mária és a CEU rektorhelyettese közötti egyórás pódiumvitát, elítélhetjük racionálisan apolitikus jobboldali értelmiségi ismerőseinket. De tekintsünk magunkba: vajon apolitikus, de stabilan velünk szavazó baloldali, liberális barátaink felett is ugyanilyen szigorúan pálcát törünk?
A másik érv ismertetéséhez a Thomas Bayes XVIII. századi angol tiszteletes hagyatékából ránk maradt statisztikai formulát kellene elmagyaráznom – de ehelyett inkább azt az ijesztő példát vezetem elő, amivel e tételt illusztrálni szokták.
Ha valamely populációnak az egyötöde rákos, és a rákteszt a valóban rákosok 80 százalékánál, a nem rákosok 20 százalékánál ad pozitív eredményt, akkor milyen valószínűséggel rákos az az illető, akinek pozitív lett a tesztje? A formula megadja a választ, de kiszámolni sem nehéz. Ha 100 fő a populáció, és közülük 20 a rákos, vajon kiknél lenne pozitív a teszt? A 20 rákos 80 százalékánál, azaz 16 rákosnál és a 80 egészséges 20 százalékánál, azaz 16 egészséges embernél. A 32 pozitív teszteredményt szorongató szerencsétlen közül 16 a rákos – a pozitív teszt után tehát 50 százalékos a rák valószínűsége.
Nyilvánvaló az is, hogy a valószínűség erősen függ attól, mennyi a rákosok aránya a populációban. Láttuk: ha ez az arány egyötöd, a teszt 50 százalékos erővel bír. Ha csak egytized a rákos, a pozitív teszt már csak körülbelül 30 százalékos valószínűséggel jelez rákot. Ha pedig csak 100-ból 1 a rákos, a pozitív teszt 1 százalékról alig 3,9 százalékra tornázza fel a riasztó diagnosztika valószínűségét. Ha viszont a népesség fele rákos, a pozitív tesztet produkálóknál már 80 százalékos lesz a kór esélye.
De hogy jön ez a NER és a jobboldali értelmiség viszonyához?
Legyen az alappopuláció a kormánytagok halmaza, annak, hogy rákos, feleljen meg az, hogy az illető gazember, a teszt pozitív kimenetelének pedig az, hogy rossz intézkedést hoz (például egyetemet zárat be). A teszt ereje maradjon ugyanaz, mint fenn: senki sem tévedhetetlen, de a kormányzati gazemberek 80 százalékos valószínűséggel hoznak rossz intézkedést, a derék kormánytagok 20 százalék eséllyel hibáznak.
A kérdés ezek után pedig a következő. Ha azt látjuk, egy kormánytag rossz intézkedést hoz, mekkora valószínűséggel gazember? A válasz – matematikailag pontosan úgy, mint a fenti egészségügyi példában – attól is függ, mekkora az induló populációban a gazemberek aránya. Ha 50 százalék, a rossz intézkedést hozó kormánytag 80 százalékos valószínűséggel gazfickó. Ha a kormány gazfickó-aránya csak egyötöd (mint a legelső példánkban), 50 százalék lesz az esélye annak, hogy a káros intézkedés gazdájában gazembert tisztelhetünk. Ha viszont 100 államtitkárból csak 1-et gondolunk induláskor gazembernek, hiába figyeljük meg, hogy kárt okoz, a statisztika még mindig azt mondja, kevesebb, mint 4 százalék a valószínűsége, hogy az illető valóban gazember. Csak hibázott szegény.
Ám a két példa között van egy nagy különbség. Azt, hogy milyen korú és nemű populációkat milyen valószínűséggel sújtanak a különféle betegségek, nagyjából tudjuk az egészségstatisztikai felmérésekből. Arról viszont, hogy milyen előfeltételezésekkel élünk egy új kormányról, azaz hányat gondolunk közülük ab start gazembernek, nem mond semmit se a WHO, se a KSH. Itt az induláskor (szakszerűen: az a priori valószínűség-eloszlás megadásakor) ún. szubjektív valószínűségekkel, magyarán hitekkel lehet csak dolgunk. Ezek pedig különbözhetnek; a politikával kapcsolatosak különösen.
A bayesinek nevezett, de voltaképp Laplace által kidolgozott statisztika szomorú üzenete, hogy hiába vagyunk mindketten kérlelhetetlenül racionálisak, hiába értünk egyet a teszt erejében, és hiába az is, hogy ugyanazokat a kimeneteleket figyeljük meg (és ugyanúgy is interpretáljuk őket) – ha más a szükségszerűen szubjektív kiindulópontunk, más valószínűségi ítéletre jutunk a megfigyelés után. Két, mindent ugyanúgy megfigyelő és interpretáló racionális lénynél, akik még abban is megegyeznek, mekkora gazemberség-koncentráció az, ami már tűrhetetlen, egészen másutt szakadhat el a politikai cérna – azért, mert más és más kiinduló feltételezésekkel vágnak bele a politika megfigyelésébe.
Az is igaz viszont, hogy ha több a megfigyelés, azok láncba szerveződnek, és a lánc irányát a megfigyelések határozzák meg. Ha abból a feltételezésből indulok ki, hogy a kormány 1 százaléka gazember, majd megfigyelek egy rossz kormányintézkedést, az esély felkúszik 3,9 százalékra. Ha már ezzel a hittel vizsgálom a következő kormányintézkedést, és azt megint rossznak találom, a gazemberségesély immár 14 százalékra nő.
Mi következik mindebből?
Két közhely – de mind a kettő fontos, ha nem akarunk hideg vagy véres, a Facebookon megsemmisítő jelzőkkel vagy az utcán síppal, ököllel, lőfegyverrel vívott polgárháború közepette élni.
Az első: ha már nem álljuk meg, hogy kövessük a politika eseményeit, vegyük a fáradságot, és lássuk el megalapozott és meggyőző politikai információval azokat is, akinek az étvágya a politizálásra a miénknél csekélyebb, és úgy sejtjük, hogy nem értenek egyet velünk.
A második: engedjünk teret a kételynek! A világ bizonytalan, a hibát és a szándékos károkozást nehéz megkülönböztetni. A mi bizonyosságunk részben abból fakad, hogy már eleve kritikusak voltunk. A jóhiszeműség nem hitványság, a rosszhiszeműség nem erény.
