A február 2-ra felemás módon bejelentett látogatás előtt nagy a várakozás és nagy a félelem is. Retteg és ideges a kormányzat: a maguk szempontjából a legrosszabbra számítanak, és erre megvan minden okuk. De nyugtalan mindenki más is: ha nem történik semmi, az Magyarországon egyre nagyobb tömegekben kelt drámai csalódást.
A bizonytalanságot csak fokozza, hogy láthatóan Berlinben – illetve Brüsszelben és Washingtonban – sem biztosak abban, mi lenne az Orbán Viktor sorsát megpecsételni kívánó lépés következménye. Ez abból is látszik, hogy háttérbeszélgetéseken a német diplomácia azt hangsúlyozza: egyáltalán nem biztos, hogy Merkel látogatására tényleg sor kerül; tervezik, de fenntartják a lehetőséget, hogy az utolsó pillanatban lemondják. Meglehet, a magyarországi következményekért nem akarja Németország egyedül vállalni a teljes felelősséget. Kérdés persze, hogy Orbán szempontjából van-e jelentősége annak, hogy Merkeltől hallja-e azt, amit Merkel nélkül is tudomásul kell majd vennie.
Milyen forgatókönyvek állhatnak a német – illetve az uniós – diplomácia rendelkezésére? Az egyik az olasz megoldás; vagyis egy ellenzéki baloldali koalíció létrehozása, mely az erkölcsileg és politikailag megbukó jobboldali vezetés helyére lép majd, komoly külföldi támogatottsággal. Ám ennek a lehetőségnek nálunk egyelőre nincs realitása. Nem kétséges, a jövőben, kettő vagy négy év múlva egy ilyen átrendeződés elkerülhetetlen lesz. Ha Orbán és támogatói csak politikai hibákat követtek volna el, bőven lennének még tartalékai a jobboldalnak. Erkölcsileg azonban már megsemmisültek, ennek pedig arányos következményei lesznek a politikában is. Még talán ez az arány is megbecsülhető, hisz tudjuk, mennyit ért egy nokiás doboz, s mennyit a magánpénztárak vagyona, mekkora a kifosztott földbérlők vesztesége, a trafikosoké, a perspektíva nélkül maradt diákoké, pedagógusoké, orvosoké…
A másik lehetséges forgatókönyv Orbán lecserélése és a Fidesz életben, azaz kormányon tartása egészen addig, míg létre nem jön a helyébe lépő stabil ellenerő. Nem kétséges, ez időigényes feladat, ám ennek előfeltétele, hogy eleve kizárják Orbán visszakapaszkodását, illetve hogy találjanak olyan személyt, akit legitimitása és képességei alkalmassá tesznek a feladatra. Egyik feltételt sem könnyű megteremteni. Arra számítani aligha lehet, hogy Orbán feladja, hisz életének értelme volt megragadni és a kezéből ki nem engedni a hatalmat, miként az is, hogy övéi javára gyakorlatilag kifossza az egész társadalmat. Viszont ez utóbbi lehetőséget adhat az elszámoltatásra, s az amerikai kitiltások ügye épp egy ilyen eljárásnak lehet a kezdete. Vida Ildikótól ugyanis – a Fidesz-hatalom koncentrált természete folytán – gyorsan el lehet majd jutni Orbánig. A következő vezetés számára egyébként is legitimációs kérdés lesz a komoly elszámoltatás, a börtönök megnyitása a politikai szereplők előtt úgy, ahogy az jelenleg Romániában történik. S az ebbéli gondok nem mérhetők az elmúlt huszonöt év mércéjével – hiszen minden, ami korruptságban Orbán előtt történt, nagyrészt az államot károsította, míg minden, ami Orbán alatt történik, személyében, egyénileg súlyosan károsít mindenki mást is.
Nem lesz egyszerű feladat ugyanakkor olyan fideszes vezetőt találni, aki a miniszterelnök helybe lép. Nemcsak a sokat emlegetett orbáni karizmatikusság és képességek miatt, hanem azért is, mert kevés vezető maradt a jobboldalon, akit ne lehetne könnyen megvádolni bizonyítható korrupcióval. Talán Navracsics vagy Pokorni jelenti a kevés kivételt, ám az előbbi a jelek szerint nem hajlandó e feladatra, az utóbbi viszont – más szempontból – teljességgel alkalmatlan rá. Orbán utódjára akadni nehezebb mutatvány, mint új vezért találni a baloldalon.
Mégis ez a forgatókönyv mutatkozik rövid távon egyedül reálisnak, s ha Merkel tényleg annak szándékával érkezik Budapestre február 2-án, hogy az oly sokak által remélt változások kezdeményezője legyen, ebből kell majd kiindulnia. Ám arra senki se számítson, hogy e konfliktus könnyen és komoly áldozatok, a miniszterelnök ellenállása nélkül megoldható. Orbán egy ideig még mozgásban tarthatja rendszerét azzal, hogy felmutatja a mögötte álló támogatottságot. Békemenetet például bármikor össze lehetne trombitálni, de láthatóan ma már eléggé idegesek egy ilyen ötlet hallatán. A romániai események 25. évfordulóján a tévécsatornák többször levetítették annak az 1989. december 21-i gigatüntetésnek a felvételeit, amelyet Nicolae Ceaușescu azért rendezett, hogy óriási támogatottságát bizonyítsa: ám a „bukaresti békemenet” közvetlen kiinduló pillanata lett az akkori román változásoknak. Egy új békemenet könnyen hasonló következményekkel zárulhat Budapesten is, különösen, hogy – a pártoktól elforduló egzaltált civilek dacára – az utca már nem egyedül az övék, sőt egyre kevésbé az.
De ha Európa és az Egyesült Államok nagypolitikai léptékű, geopolitikai akciókban gondolkodik, önnön védelmében ezt Orbán is megteheti. Bizalmas forrásokból szivárgott ki, hogy pontosan egy héttel Merkel látogatása után, február 9-én a magyar kormányfő állítólag Budapestre várja Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Ilyen nemzetközi helyzetben egy efféle látogatás csak olaj a tűzre, ez nyilvánvaló, de a sarokba szorított Orbánnak talán ez lesz az utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy szabaduljon a Nyugat szorításából: a felajánlkozás annak, aki egy ideje mindent megragad, ha a nyugati demokráciáknak árthat. Még ha ezzel Magyarország ismét a vesztesek oldalára kerül is; hisz ami ezután következik, az felér majd egy Moháccsal súlyosbított Trianonnal. De Orbán és fideszes cinkosai számára ez az egyetlen kitörési pont maradt már csak, és a jelek szerint aligha haboznak élni az alkalommal.
