Hangosan felnevettem. Ugyan már, Róbertet mi finanszírozzuk, állandóan kölcsönkér, amit aztán nem ad meg. Ennek pontos tudatában adunk neki időről időre kölcsön. A beszervezőtiszt ebből egy kukkot sem hitt el, de legalább a beszervezésem lekerült a napirendről, többször nem is láttam őt. Mai eszemmel úgy gondolom, indokoltan: az, aki annak biztos tudatában ad kölcsönt valakinek, hogy sohasem fogja visszakapni, alkalmatlan arra, hogy a rendszer megbízható szolgálója legyen – és ebből a szempontból mindegy, milyen rendszerről van épp szó. Ma már egyértelművé tenném, hogy a pénz, amit adok neki, ajándék, nem kölcsön, igaz, azt meg ő nem hagyta volna.
Csakhogy mai eszemmel már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy akik ily módon finanszíroztuk Róbert életvitelét, mindannyian ennyire pontosan tudatában voltunk annak, hogy a kölcsönt sohasem fogjuk visszakapni. Valószínűleg nagyon széles volt a skála, az én hozzáállásomtól kezdve azon keresztül, hogy legalább egy részét majdcsak megadja, jól fog az akkor majd jönni, egészen addig, hogy valaki komolyan úgy gondolta, Róbert élete egyszer majd sínre kerül, és akkor mindent kamatostul visszafizet.
A skála másik szélén levők a Róbertnek adott kölcsönt befektetésnek tekintették, és nem gondolkoztak el azon, hogy mennyire is kockázatos ez a befektetés. Akkoriban ilyen fogalmakkal csak nagyon kevesen operáltak, ezeket csak sok évvel és egy rendszerváltással később, a devizahitel szomorú történetével ismerte meg az ország széles közönsége.
Róbert komolyan gondolta, hogy egyszer majd mindent visszafizet. Ezt nagyon meggyőzően tudta ecsetelni, amikor kölcsönkért, és általában ráhagytuk. A dolog elvileg nem volt teljesen lehetetlen, Róbertet mindenki rendkívül tehetséges srácnak tartotta, akitől kitelhet valami nagy dobás. De épp az életvitele miatt ez mégsem volt nagyon valószínű. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy aki Róbertnek kölcsönadott, azok közül távolról sem mindenki csak simán ráhagyta, mint én: persze, majd megadod, amikor tudod. A többség valószínűleg komolyan remélte, hogy majd visszakapja a pénzt.
Sok éve nem jutott eszembe Róbert, de most, amikor a görög válságról megkíséreltem egy játékelméleti modellt alkotni, elemi erővel tört fel az emlék. Nem tudományos publikációra készültem, csak egy kis publicisztikát szerettem volna írni – és íme, ez lett belőle.
A görög helyzet szinte kiált egy játékelméleti modellért, mert általában az ilyen modellekből elég jól ki szokott derülni, mik az egyensúly kialakulásának esélyei a különféle szcenáriók esetén, és egyáltalán, miféle módokon tud a helyzet valamiféle nyugvópontra jutni. A modell azonban egyre komplikáltabbá vált. Ahogy megkíséreltem meghatározni az egyes szereplők preferenciáit, értékrendjeit, a játékelmélet szinte minden jól ismert alapjátéktípusa előkerült, a fogolydilemmától a gyáva nyúl (Chicken) játékig. A legkülönbözőbb variációkban! Itt még egyazon szereplő is képviselhet egyszerre többféle preferenciát, például Ciprasz mint tárgyalópartner, illetve mint az újraválasztását erőltető politikus, vagy Merkel mint Európa nagyasszonya, illetve mint német adófizető. Még a szervezeteket (IMF, EB) képviselő szereplők preferenciái látszottak a legstabilabbnak, de ezek is erősen eltértek egymástól. Nash matematikai tétele azt ugyan garantálja, hogy bármilyen komplikált is a játék, legalább egy egyensúlyi állapot létezik benne, de azt már nem, hogy az egyensúly a preferenciák enyhe változásával nem változik meg nagyon radikálisan. Az derült ki, hogy még ha sikerül is egy viszonylag realisztikus modellt összehozni ebben a kaotikus helyzetben, az abból fakadó előrejelzések roppantul bizonytalanok lesznek.
Ekkor jutott eszembe Róbert, és az, hogy ott is annyiféle preferencia jelent meg, ahány szereplője volt a helyzetnek. Úgyhogy inkább ennek a sztorinak a végkifejletét mesélem most el, talán tanulságosabb (és egészen biztosan érthetőbb), mint ha ismertetném a különféle játékelméleti modellekből kiszámítható sokféle Nash-egyensúly tulajdonságait.
Róbertet évtizedeken át nem engedték külföldre utazni – aztán teljesen váratlanul, 1980-ban mégiscsak kapott útlevelet. Így élete külföldön folytatódott, az adósságok pedig lassan feledésbe merültek. Nem adatott neki tehetségéhez méltó, alkotásokban gazdag élet. Biztos vagyok benne, hogy sokkal boldogabb volt itthon, a napi kölcsönök meg a tehetségét és sármját csodáló nők között hajózva, a hatóságok által időről időre zaklatva, mint kint a viszonylagos jólétben és nyugalomban.
A beszervezőtiszt idővel talált alkalmas ügynököt, aki a rémületét, hogy a pénzét az életben nem fogja visszakapni, úgy vezette le, hogy bevonta államapukát, és árulkodott neki Róbertről. Még azt is el tudom képzelni, hogy ezzel valójában hozzájárult ahhoz, hogy Róbertet végül elengedjék. A rendszer szempontjából Róbert egyre kevésbé volt fontos, jöttek újabb ügyek, bár akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mennyire közel vagyunk a rendszerváltáshoz.
Az egész görög problematikánál sokkal fontosabbnak tartom a két- vagy akár többsebességes Európa gondolatát. Ez legalább akkora változást fog hozni az életünkben, mint a rendszerváltás. Kit érdekel ma már a beszervezőtiszt nyomorúsága?
Szlovákia már felvette a lépést, bevezette az eurót, nekik nagyon sokba fog kerülni, akármerre is fordul a görög káosz. Nekünk nem, mi eléggé olcsón meg fogjuk úszni. Mégis irigylem a szlovákok gondjait, mert a mieink inkább a görögökéihez hasonlítanak. Ha már ilyen sokféle preferencia van jelen a játékban, jobb lenne, ha inkább a győztes oldalhoz alkalmazkodnánk. Az pedig az EU lesz, éppen azért, mert (mostani hasonlatunkkal élve) akár azt is megengedheti magának, hogy teljesen leírja Róbert adósságait. Igaz, azon az áron, hogy magát Róbertet elengedi, hiába sírnak a lányok és a más preferenciákat követő kölcsönadók.
