A latinban voltak nyelvtani nemek. Az -us végződés rendesen a hímnemű főneveket jelölte (pl. globus - golyó), az -a végződés a nőneműeket (pl. terra - föld), az -um a semlegeseket (pl. punctum - pont). Néha ugyanazt a szót lehetett hím- és nőnemű irányba "hajlítani", pl a hímnemű lupus mellett (mely általában a farkast, avagy konkrétan a kan farkast jelölte) lehetett nőstény farkasról beszélni: lupa. Ugyanígy tettek a régi római vezetékneveknél: pl. Julius, ha férfi viselte a nevet, és Julia, ha nő. A latin melléknevek is idomultak ahhoz a főnévhez, amelyhez épp kapcsolódtak: globus magnus - nagy golyó, terra magna - nagy föld, punctum magnum - nagy pont.
Vegyük a latin musica, vagyis muzsika szót: ez eredetileg nőnemű melléknév, azt jelentette: zenei, zenével kapcsolatos. De miért nőnemű? Azért, mert kimondatlanul mellé gondoljuk az ars (mesterség, művészet) szót, mely nőnemű; tehát ars musica - zenei mesterség. (Eredetileg az egész a görögből jön, és tulajdonképpen a múzsákkal kapcsolatos mesterséget jelenti: Musa főnév - musica melléknév, de ez most túl messzire vezetne.) Azt az embert, aki ilyen mesterséget űzött, musicus-nak, vagyis muzsikusnak nevezték, azaz a szó végét egyszerűen átalakították hímneművé.
Ez a szóalkotási eljárás aztán népszerű lett Európában, s a magyarban is számos szópárt használunk, melyben az -ika valamilyen szakmát, tevékenységet jelöl, az -ikus pedig azt az embert, aki űzi. Például: muzsika/muzsikus, fizika/fizikus, grafika/grafikus, politika/politikus, optika/optikus, intrika/intrikus, és különösen bőven vannak ilyenek az egyes szakmák bel-ső zsargonjában: metodika/metodikus (mód-szertan és annak tanára, szakembere), szcenika/szcenikus (díszlettervezés és szakembere) stb., szinte bármely -ika szakmából képezhető -ikus szakember. Mivel a magyarban nincsenek nemek, a nyelv érzéketlen arra, hogy az -us a latinban férfit jelöl, s így vidáman használjuk ezeket nőkre is: Ibolya ugyanúgy politikus, mint Viktor, és Boglárka ugyanúgy grafikus, mint Levente.
Vannak azonban -ika/-ikus párok, ahol a magyar használat, a közmegegyezés más jelentést tulajdonít a szópár valamelyik tagjának. A kozmetika/kozmetikus párból az első nemcsak magát a szakmát jelölheti (lám, mikre képes a kozmetika), hanem - sőt elsősorban - a telephelyet, helyiséget is (a sarkon van egy kozmetika). Az ilyesmit érintkezésen alapuló névátvitelnek (metonímiának) hívjuk; ilyen történt az italmérés szóval (Italmérés közben tartóztatták le; egy italmérésben ismerkedtek meg); de ugyanez volt a kupleráj kifejezéssel is, mely eredetileg magát a mesterséget, tevékenységet jelenti (német Kupplerei - kerítés, pároztatás), s ebből vivődött át a jelentés - már csakis a magyarban - a telephelyre. Még furcsább a patika/patikus: az -ika itt csakis a boltot jelenti, sosem a mesterséget. Ám gondoljunk bele, hogy a patika eredetileg nem -ika végű szó, hiszen a latin-görög apotheca-ból (raktár, lerakat) származik - a furcsa az, hogy ebből is -ikus képzővel gyártja a magyar a szakembert.
Hasonló a helyzet a krónika esetében: ez nem tevékenység, hanem egy konkrét dolog; és a krónikusnak - a mai magyarban - ehhez semmi köze, hiszen "tartós, huzamos" bajra, betegségre mondjuk (a szakembert másképp fejezzük ki: krónikás). Hasonló a kritika, mely ugyancsak egy konkrét - leírt vagy elmondott - bírálatot jelent, nem a tevékenységet (nem szoktuk azt mondani, hogy beleunt a kritikába és elment sportriporternek), viszont a kritikus a szakembert jelöli, ahogy azt várjuk. (Más jelentése is van: pl. kritikus pillanat - válságos, döntő -, de ez ne zavarjon minket; nagyon sok szónak van más jelentése is.)
Van aztán egy csomó -ika/-ikus pár, ahol az -ikus nem az embert jelöli, hanem egyszerű melléknév, tehát azt jelenti: az illető dolog által jellemzett; olyan, mintÉ Például tematika/tematikus, etika/etikus, erotika/erotikus (ugye, nem mondhatjuk, hogy Lőwy Árpád, a nagy magyar erotikus), gótika/gótikus, logika/logikus (bár a szakzsargonban a logikus használatos emberre is: a logika tanára, kutatója), romantika/romantikus (bár beszélhetünk a korai romantikusokról). Néhány olyan eset is van, ahol az emberre külön - bár ugyancsak latin - alakot használunk, tehát három szó van: atlétika (tevékenység), atletikus (melléknév: olyan, aki), atléta (aki űzi); poétika (irodalomelmélet), poétikus ("költői"), poéta (aki űzi).
Alig van viszont a magyarban olyan -ika/-ikus pár, mely - az eredeti latinnak megfelelően - egymás női/férfi megfelelője volna. Ilyen a komika/komikus (női, illetve férfi humoros színész) és a medika/medikus (női/férfi orvostanhallgató). Már a tragika (szomorújáték-színésznő) férfi megfelelője ritkán tragikus, ez utóbbi inkább sima melléknév (tehát nem mondjuk azt, hogy Lendvay, a nagy magyar tragikus), a hisztérika szónak pedig - érthető okokból - nincs férfi megfelelője, a hisztérikus csak melléknév (no, persze éppen azzal teszünk helyre valakit, ha azt mondjuk: Ez a Rudi egy akkora hisztérikaÉ).
Két gyöngyszemem van még. Az egyik a harmonika/harmonikus, melyek hibátlanul néznek ki, csakhogy az első nem tevékenység és a második nem szakember (nincs jól játszott a harmonikus), semmi közük egymáshoz a magyarban. A másik a nagysága/nagyságos, az egyetlen pár, ahol tősgyökeres magyar szavakból izzadt ki a nyelv egy majdnem latin szabású párt.
