Hogy a latin országok (Franciaország, Itália, Spanyolország) előkelő helyen szerepelnek a szimpátialistán, az természetes. Nemcsak a nyelvi "közelség" okán, hanem azért is, mert az említett államokban nagyon sok - olykor több százezer - román állampolgár telepedett le az elmúlt évek során. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a legvonzóbbak nekik a moldávok, akiknek többsége román anyanyelvű.
Az azonban meglepő, hogy a legelutasítottabb nemzetté a magyarok váltak. A román lakosság 56 százaléka tekint gyanakodva a nyugati szomszédokra; eléggé ott vannak az oroszok is, de rájuk "csak" 45 százalék. Már önmagában is furcsa az ellenszenv, de ha hozzávesszük, hogy milyen mértékű, az egészen megdöbbentő, és magyarázatra szorul. Mert ha valaki közös, mármint magyar-román történelmünk konfliktusaira gondol, s ebből következtet a közvélemény-kutatásból kibontakozó képre, téved: nem volt ez mindig így. Mi több, különösen 1989 után pont az ellenkezője volt igaz, még ha a folyamatok nem is voltak egyöntetűek.
Sőt, a rendszerváltást jóval megelőzően a román értelmiség kifejezetten irigykedve figyelte azt a kulturális zsongást és a politikai életen kívül zajló, liberalizált civil életet, ami a magyarországi állapotokat akkor jellemezte. A 80-as évek közepén az emigrációba kényszerült neves román író, Paul Goma mondta nekem Párizsban: "Tudjuk, milyen rémségek történnek az erdélyi magyarokkal, de számukra a kultúrát megőrzi Magyarország. A román kultúrát viszont a bukaresti rendszer úgy teszi tönkre, hogy számos elemét már sohasem lehet majd helyreállítani." Bizony, nagyon igaza volt.
A rendszerváltást megelőzően több száz román menekült Magyarországra, s bár céljuk az volt, hogy továbbmenjenek - ez többségüknek egy idő után sikerült is -, azon hónapok alatt, amíg itt voltak, példamutató kapcsolatokat tudtak kialakítani az átalakuló magyar társadalommal, s e kapcsolatok közül számos mindmáig megmaradt.
Bár a posztkommunista átmenet a 90-es évek elején sok rosszat tett a bilaterális viszonynak - s főleg az erdélyi magyar-román viszonynak -, azt követően, hogy normalizálódott ott is a helyzet, s a Romániai Magyar Demokrata Szövetség meghatározó erővel tagja lett különböző kormánykoalícióknak, másfél évtized alatt gyökeres változás állt be a két nemzet egymásra reflektáló szemléletében. Valamikor a 90-es évek közepén, a romániai kőolaj-kitermelés és -finomítás csúf központján, Ploiesüti-en utaztam keresztül, s egészen megdöbbentett több óriásplakát. Egy amerikai márkájú cigarettát reklámozott ezzel a szöveggel: "Budapesten is ez a legkedveltebb szívnivaló!"
Kicsit utánanéztem akkor a dolognak, s kiderült: a románok egész Közép- és Kelet-Európában messze a magyar rendszerváltó folyamatot tartották a legsikeresebbnek, a legvonzóbbnak, és szerették volna, ha náluk is hasonlóképpen oldották volna meg az áttérést a kapitalizmusra. Amikor Calin Popescu-Tariceanu liberális pártja vette át a kormányt, soha addig nem látott mértékben pörögtek fel a kapcsolatok Budapest és Bukarest között, a közös kormányülések keretében megvalósulók épp úgy, mint a személyesek. Tariceanu mesélte egyszer, hogy amikor 2004-ben megnyerték a választásokat, szűkebb stábjával felültek az első Budapestre induló gépre, megvacsoráztak a Gundelban, aztán pedig másfél napon keresztül semmi mást nem csináltak, mint önfeledten sétálgattak Pesten és Budán. Senkit fel nem hívtak, még a követséget sem, ezt a várost találták a legalkalmasabb helynek, ahol megszabadulhattak a kampány feszültségétől.
Elképzelhető lenne valami ilyesmi manapság? Ugyan. A fent ismertetett szimpátia-, pontosabban antipátiafelmérés október 14-én jelent meg, belenéztem az Adevarul azóta utcára került számaiba. Ilyen cikkcímek ugranak elő: Hogyan állíthatók meg a magyar szélsőségesek: közvetlenül a határnál - ünnepli okkal az egyik írás Toroczkai kiutasítását. Aztán: A magyarok leszegett fejjel veszik tudomásul, hogy Románia jobban teljesít - mármint fociban. Vagy: Orbán Viktor és a magyarországi "unortodox" erő - e cikk a magyar demokrácia teljes felmorzsolását elemzi és ítéli el.
A Magyarország-kép romlása nem most kezdődött, hanem akkor, amikor Bukarest számára is világossá lett a Fidesz-kormány által meghozott legelső két törvény igazi célja: a Trianon-törvényről és a kettős állampolgárságiról van szó. Korábban a román politikusok mérvadó része még szórakozott is a rengeteg trianonozáson, a kettős állampolgárságot pedig egyenesen üdvözölték, hisz maguk is hasonló jogszabályt fogadtak el már rég. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a magyar kampány Románia földjére lép, s hogy egyik lényegi eleme a magyarok és a románok szembeállítása, éppen úgy, ahogyan a magyarok szembekerültek egymással Magyarországon, gyorsan ocsúdni kezdtek. Kijózanító volt számukra az is, ahogy Budapest elszigetelődött, s Orbán Viktor személye nemkívánatossá vált a nemzetközi közösségben. A román politikai világban sok minden gusztustalan, bárdolatlan és inkoherens. Ám céljaik stratégiai elemeire mindig nagyon akkurátusan ügyelnek: a transzatlanti kapcsolatokra és az uniós integráció támogatására, a brüsszeli intelmekre nemkülönben. Olyasmikre tehát, amelyekre Budapest legfeljebb pávatáncszinten hajlandó reflektálni.
Az elmúlt közel négy év elég volt nemcsak a politikai életben járatos románnak, hanem az átlagpolgárnak is, hogy ráébredjen: ismét a győztes pozíció lehet az övé az örök magyar- román versenyfutásban. Olyanok oldalán áll, akik számára Orbán elfogadhatatlan, s ők vannak többen, ők az erősebbek, a hatékonyabbak és a becsületesebbek is. Ezt az egyszerű, Bukarestből nézve igen megnyugtató következtetést tükrözi az Adevarul megrendelésére készült felmérés.
