Ara-Kovács Attila

Orient expressz

Egy (ellenzéki) vezér születése

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. december 14.

Egotrip

Számtalan párhuzamot lehet vonni a magyarországi és oroszországi helyzet között, de a legtöbb efféle hasonlóság eseti vagy látszólagos. Az, hogy Orbán Viktor igyekszik kedvében járni Vlagyimir Putyinnak, s nemcsak visszaigazolja a politikai kalkulációit, de gyakorta átveszi kétséges megoldásait, kevés annak igazolására, hogy bármilyen életképes következtetés levonható lenne az oroszok számára a magyar valóságból, és fordítva...

Az ellenzék helyzete is felemás tükörképe a magyarnak. Bár a kormányzat szándékait és képességeit illetően az elégedetlenség itt is, ott is számottevő, a hangulat egészen más. Oroszországban jobb, mint Magyarországon. És annak ellenére igaz ez, hogy az oroszok sokkal reménytelenebb helyzetben vannak, mint Orbán itthoni kritikusai. Putyinnak rendelkezésére áll számos olyan erőforrás - kőolaj, gáz -, amivel hatalmának életteret, politikájának társadalmi elfogadottságot biztosíthat, Orbán nem rendelkezik ilyenekkel. Vlagyimir Putyin tényleges szuverenitásra hivatkozhat, amikor hárítani kívánja a külső kritikákat vagy a nemzetközi nyomást, Magyarország mint az unió, illetve a nyugati szövetségesi rendszer része ezt nem teheti meg minden esetben, és főleg nem hosszú távú következmények nélkül.

Elég megnézni az ellenzéki teljesítményt: a 2013 szeptemberében tartott moszkvai polgármester-választáson az ellenzéki - a hatóságok akadékoskodása miatt még be sem jegyzett - Népi Szövetség vezetője, Alekszej Navalnij 27 százalékot szerzett, sokkal jobban szerepelve, mint amit korábban a közvélemény-kutatások jeleztek. Az ellenzék tömegeket vitt az utcára, és sokakat képes volt megszólítani erőteljes érvelésével, miszerint a kormányzó Egységes Oroszország gyakorlatilag elcsalta a választásokat. És bár Oroszországban is kimutatható, hogy a szélsőséges jobboldali szerveződéseknek komoly ifjúsági támogatottsága van, Putyin demokratikus ellenzékének gerincét a városlakó, magasan képzett vagy egyetemre járó fiatalság adja. Elég egy pillantást vetni az orosz tömegdemonstrációkra, és összevetni ezt a látképet a magyar ellenzéki megmozdulásokéval.

Putyin helyzete persze biztosnak látszik, de nem tekinthet aggálytalanul a jövőbe. A változást követelő és demokráciát óhajtó szándék mögött ma már valódi tömegek állnak, még ha egyelőre megosztottan is. Egy ilyen helyzet fogadja majd Mihail Hodorkovszkijt is, amikor elhagyja börtönét. Csak emlékeztetnék rá: a Jukosz olajbirodalom egykori tulajdonosa, Oroszország leggazdagabb embere azt követően került tömlöcbe - és veszítgette el vagyonát -, hogy maga is szembefordult Putyinnal. Ez épp tíz esztendeje történt, 2003 októberében.

Masha Gesse a Vanity Fairnek írt cikkében tavaly még úgy fogalmazott: "Börtönévei alatt Hodorkovszkij Oroszország leghitelesebb közszereplőjévé, valamint Putyin legnagyobb tehertételévé vált. Mindaddig, míg Putyin áll Oroszország élén és amíg Hodorkovszkij Hodorkovszkijként viselkedik, Hodorkovszkij börtönben marad - és Putyin mindvégig rettegni fog tőle." Ám a dolgok változnak, s ma sok jel mutat arra, hogy bár a kormányzat megtehetné, hogy újabb vádakat akaszt a nyakába s továbbra is börtönben tartja, ennek kockázatai egyre nőnek; és ezt a Kreml sem hagyhatja figyelmen kívül. Ha ez következne be, az további érveket adna az ellenzéknek, s megsokszorozná a mozgósító erejét. Hodorkovszkij társadalmi hitelessége pedig tovább nőne.

Kérdés persze, mit tesz Hodorkovszkij, ha ismét szabad, választó és választható polgárává válik hazájának? Úgy tudni, kijelentette: nem tér vissza a politikába. Ezt azonban kevesen hiszik el neki, s a felmérések is a népszerűségét mutatják - a független Levada Center szerint az egykor gyűlölt oligarcháért ma a lakosság 40 százaléka rajong, 40 semleges vele szemben, s csak 20 százalék utasítja el továbbra is. Igen erőteljes tehát annak támogatottsága, hogy vállaljon politikai szerepet, mi több, foglalja el "méltó helyét az egyesült ellenzék élén". Ez azt jelenti, hogy az orosz ellenzék új vezető egyéniséget kaphat. Ráadásul egy olyan ember személyében, akit tényleg hőssé tett a börtön, és Putyin minden igyekezete dacára nemhogy rontott volna reputációján a karaktergyilkosság, de sokak szemében az egekig emelte.

Mi ennek a magyarázata?

Egyrészt Hodorkovszkij az elzártság ellenére is bizonyítani tudta a külvilágnak, hogy különleges, a jelenlegi politikát kihívó, valós stratégiai vízióval rendelkezik. Épp ezért nem úgy tekintenek rá, mint az egyszerű polgár problémáin messze felülemelkedő milliárdosra. Olyan embernek számít, aki a milliárdokat épp egy következetes és helyes, bevált stratégiának köszönheti, s ha e szellemi képességeit a maga javára fordította valaha, akkor alighanem hasonló hasznot húzhat abból a válságról válságra bukdácsoló orosz társadalom is.

Másrészt sokan gondolták azt korábban, hogy a kemény orosz börtönviszonyok majdcsak megtörik őt. De - amint számos követője hangsúlyozza - olyan önfegyelemről és magabiztosságról, önmagába vetett hitről tett tanúbizonyságot, mint kevesen. Mint maga Alekszandr Szolzsenyicin vagy épp Nelson Mandela. Richard Sakwa, aki négy évvel ezelőtt könyvet írt a Hodorkovszkij-ügyről, a Chatham House-ban tartott előadásán így fogalmazott: "Mandela megírta emlékiratait, amelyeknek a Hosszú út a szabadsághoz címet adta. Nos, Hodorkovszkij eljövendő memoárjának esetleg a Hosszú út a Kremlbe lehet majd a címe. Nem azt mondom, hogy ez ekként fog történni, de tájékozódása mindenképpen ebbe az irányba mutat."

Hodorkovszkij mint hiteles ellenzéki vezető: ez Putyin rémálma. Önmagának köszönheti - nemcsak az álmot, de a sejthetően rémes ébredést is. A kelet-európai, s ezen belül a magyar populizmus még nem szülte meg önnön nemezisét. Szeretném remélni, hogy erre nem kell nekünk is egy évtizedet várnunk.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.