Ara-Kovács Attila

Orient expressz

Az ország, amelyik nem kell senkinek

  • Ara-Kovács Attila
  • 2016. április 3.

Egotrip

Moldova instabilitásának és folyamatos válságának nem valamiféle etnikai vagy a terület vitatott hovatartozásából fakadó okai vannak – az igazi ok a gazdasági és a társadalmi szerkezet torzulása.

Miként Oroszországban, úgy a többi poszt­szovjet államban is a korábbi, a régi párttradíciókat és a még régebbi hierarchiákat újratermelő rendszer jött létre 1990 után. Még ma sincs olyan modell, ami ezekben az országokban tényleges kitörést kínálna az orosz örökségből a nyugati típusú demokráciák felé. Az egyre gazdagabb oligarchák ma már nem pusztán politikai befolyást vásárolnak, hanem monolit struktúrákhoz gyűjtenek támogatást, melyekben aztán kizárólag ők lesznek a meghatározó erő. Ez a folyamat lejátszódott valamennyi posztszovjet államban, beleértve Oroszországot – s még e szférán túl is látunk példát arra, hogy a befolyás, a politika és a pénz egészen sajátos maffia-képződménnyé álljon össze.

Moldova a maga módján különös eset: Moszkva sok mindent megtett, hogy befolyását és tekintélyét felelőtlen politikákkal aláássa. Amikor már minden veszni látszott, gyorsan megszállta Transznyisztriát – ezt az apró enklávét Moldova és Ukrajna határán – a 14. orosz szárazföldi hadsereg. Bár ennek ellátása és a napi kapcsolatok ápolása – különösen a 2014-es kijevi események után – egyre nehezebb lett, a Moszkva teremtette szunnyadó távoli konfliktus továbbra sem hagyja csillapodni sem azokat, akiknek a szíve Romániához és Románián keresztül az Európai Unióhoz húz, sem azokat, akik Vlagyimir Putyin rendszerében látják jövőjük biztosítékát.

Az Európa-ellenes ellenzék Moldovában a 2008-as nemzetközi gazdasági válság alatt tért ismét igazán magához; Moszkva ekkor kilátásba helyezte, hogy amit az ország „az amerikaiak és európaiak okozta krízis miatt” elveszít, azt Oroszország pótolni fogja. A 2009-es olajárak mellett Moszkva ekkor még nem látta ennek korlátait – ám 2010 és 2014 között számos kormányválság rázta meg Moldovát. Az európai és az orosz elkötelezettségű erők gyakori csörtéje végül állóháborúba torkollt. Hiába sikerült megakadályozni 2009-ben a „kommunista” Vlagyimir Voronyint, hogy megtartsa az elnöki posztot, a „demokratikus” ellenerők saját elnököt nem tudtak választani, így a parlamenti házelnökök töltötték be az elnöki funkciót, bizonytalan legitimációval és meglehetős politikai kockázatok mellett.

Amikor nem kis külső nyomásra – és a romániai különleges korrupcióellenes ügyészség működéséből merítve ihletet – Moldovában is vizsgálatok indultak, a központi bank végül három csődbe ment pénzintézetet kényszerült felügyelet alá vonni – az ország legnagyobb hitelkibocsátóját, a Banca de Economii mellett két kisebb bankot, a Banca Socialăt és az Unibankot. A vizsgálat kiderítette, hogy az eltűnt és nem csak a moldovai gazdasághoz mérten óriási összegek (egymilliárd dollár) offshore cégeken át vándoroltak ki az országból egy bizonyos, izraeli útlevéllel is rendelkező moldovai oligarcha, Ilan Shor révén. A férfiról később bebizonyosodott, hogy stróman, s a pénzek valódi gazdája a Putyin által támogatott párt és annak némely vezető politikusa.

A masszív tüntetések és tiltakozások következtében alig egy hónapja Pavel Filip tette le a miniszterelnöki esküt. Filip az európai elkötelezettségű Demokrata Párt egyik vezetője, de befolyása nemcsak a politikai fragmentáltság miatt korlátozott, hanem azért is, mert – Ukrajnához hasonlóan – már Moldovában sem politikusok, hanem oligarchák mondják ki az utolsó szót. Ráadásul a tényleges helyzet sem sokat javult az országban. A miniszterelnök január 20-i beiktatása után az országot meglátogató EP-képviselő, a litván Petras Auštrevičius így nyilatkozott: „A pénz ellopásának Moldovában egyetlen kritériuma, hogy van-e megfelelő nagyságú zacskó kéznél.”

A rezsim szürke eminenciását Vlad Plahotniucnak hívják, foglalkozására nézve oligarcha, s Nyugaton úgy tartják számon, hogy különleges befolyása van a Filip-kormány döntéseire. Nem csoda, hiszen 2010 óta karrierje egyenesen ívelt fel az országot az unió felé orientálni kívánó Demokrata Pártban. Ugyanakkor számos jogi eljárás célpontja lett, ezért nem sikerült magának megszereznie a miniszterelnöki posztot – pedig nagyon ambicionálta. Romániában azzal vádolták meg, hogy hamis személyazonossággal kért román állampolgárságot, egy londoni bíróság pedig bizonyítottnak látta, hogy a moldovai bankok részvényei ellen indított, azok csődjét előidéző spekulációk egyik megrendelője és ha­szonélvezője is maga Plahotniuc volt. Mindkét valós moldovai politikai erő – a jobb- és a baloldal is – nyilvánvalóan az oligarchák markában van, de az is igaz, hogy gazdasági érdekeik védelmében az oligarchák is igyekeznek politikai szolgálatba állni.

Mindeközben a terület geopolitikai értéke lassan semmivé foszlik. Romániában egykor nagy terveket szőttek az országegyesítésre, számos radikális román párt tűzte zászlajára az „évezredes történelmi vágyak” valóra váltását. Most viszont Bukarest inkább távolítaná magától Moldovát, hisz az egyesüléssel emészthetetlen mértékben venné magára az ország gazdasági és biztonságpolitikai gondjait, nem is beszélve annak oligarcha-hálózatáról. Román körökben úgy tartják, a Moldova megszerzésével együtt járó 15-20 százaléknyi nem román etnikumú lakosság kifejezetten ellenséges lenne mindazokkal a célokkal szemben, melyeket Bukarest mindig is nemzeti prioritásnak tekintett. A bizonytalan moldovai határ pedig a beláthatatlan jövőbe tolná ki Románia schengeni csatlakozását. De a helyi oligarchák sem sietnek közelebb kerülni Európához. Ahogy Orbán Viktor is inkább szabadulna a demokratikus kötelmektől, úgy moldovai kollégái is inkább a posztszovjet szürke zónában gyarapítanák vagyonukat és befolyásukat. S valójában Moszkva is lemondott arról, hogy nagyobb energiákat pazaroljon Moldovára. Beéri azzal, hogy permanens konfliktusokat szít, szimpatizánsai vagy ad hoc szövetségesei pedig szívesen kisegítik ebben. Elvégre álljanak bármely oldalon is, az oligarchák Moszkvával könnyebben szót tudnak majd érteni, mint a Nyugattal – nyelvezetük, értékeik, érdekeik meglehetősen azonosak. Sokan már az idénre választásokat jósolnak, még többen választásokat követelnek. De nem lesz egyszerű olyan politikai összefogást – és hozzá embert – találni, amely és aki tényleges változásokat indíthatna el. E nélkül pedig minden marad a régiben.

Neked ajánljuk