Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd ülök csöndesen magányos úri tort!
(Tóth Árpád: Aquincumi kocsmában)
Nem, még nem Aquincum, Buda messzire van - vackáról, a Terézvárosból egészen az ötödik kerületig merészkedett K. Dezső. Bizony, a belvárosban is vannak pinceborozók, lőn lőre. S mert az alászálláskor épp az magyar kultúra napja (csupa nagybetűvel), vitt lánglelkében kis rőzse-dalokat (kellett is, kurva hideg volt), s vitte jó barátait.
Báthory
Talán neve is van, talán éppen ez, mindegy. A Bátoriban pihen meg K. Dezső, útban a Zóna bisztróból a Hold utcai piac (büféi) felé - de most lejtmenet, pincékbe, első menedékhely a Báthory utca. Barátai sehol, K. Dezső unicumsör mellett memorizálja a kötelezőt. Értünk Kúnság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél. Bort majd Árpi iszik (két olaszrizling kisfröccs). A kármentő mögött tányérok, népi hímzés. A nép épp a jelent bűnhődi, de talponáll. Mikor nincs pénze, kuss van és veri a nyálát. Két bézbólsapkás összehajol. Három játékgép kattog, ősz férfiak könyökölnek. A plafonon freskó: Pincesor alkonyatkor lehet a címe, csak nem látni a füsttől. Megjön a koma is, a kedvükért iszik egy sört, aztán csak sóherfröccs (ásványvíz). A kóma nem sóher, sőt, ám nehéz élete van, a kamrában jobb időkre eltéve húsz liter szatmári szilva. Egészségünk sose legyen - megtámadva! Essünk túl a kötelezőn, Árpi el is kezdi. Isten áldd meg a magyart... Ez még megy, de mondja csak mindenki szépen utánam: Bércre hág és völgybe száll / Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger felette. Ezt még gyakorolni kell, véreim. S Árpád Szózatot intéz népéhez: Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt. A nép pohár fröccsök mellett sorv- és darvadoz, merőn néz a jövőbe s a játékgépre. Most se nyert. Mielőtt tovább talponállnak, K. Dezső hugyozik egy vályúba, mosná kezeit, de a csap leszerelve. K. Dezső köp egyet, a kezébe, ujjai közt morzsolá, s önnedvét törlé nadrágszárba. Így szokta az utcasivatagban is, ha ebédjébe fog (négy csupasz zsömle), s nincs víz a közelben. Otthagyják a Bátorit, a törzsvendégeket. A nagy világon e kivűl / Nincsen számukra hely.
Domoszlói
Át a sötét banknegyeden, Szemere utca. Árpi itt is rizling, de immár három és (nagy)fröccsöt kér, és dalba kezd, csillagfakadáskor. Éhol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból? Szabadon választott, A la recherce, Radnóti, ki más. Szürkebarát nincs, de van cibere (vörösboroskóla, vébéká, döntetlen, vadász). Borba kólát? K. Dezső egyszer régen, mikor a gyereket egészségügyi sétáltatta a Tokaji borozó (hol van már a tavalyi Tokaji?) teraszán, tapasztalta, hogy kedves német vendégek aszúfröccsöt isznak, aszúspriccen, já?! Mint szőlőgyökeres hegyaljai, szólt a pincérnek, ki mosolygott. Ezek becálen, bitte, tégedet meg ne érdekeljen. K. Dezső lenyelte, a tolcsvai ófurmintot, azóta sört iszik felesbe. Most a koma következik a szabadon választott kűrrel, körrel. Kocints, igyunk! - kire? - kocints a régi, holt / Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn / Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön / Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt. Ó, hanyatlásvégi Róma, a barbárok már a vizesárokban, gondolta K. Dezső, s böngészte a feliratot: Nagy Ignác utcai borozó-Szemere utcai borozó mérkőzés a Honvéd téren, 4:3, góllövők: A góllövőket már nem tudta elolvasni, mert ő következett a verssel, persze J. Attila, ki más. Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet. Egy szőrmegallérost fölsegí-tenek a lépcsőn, kezében SPAR-szatyor. Fél kilenckor kiürül a kocsma. Hova mennek a zünnepeken a részegesek? Kérdés, költői. Indulnak ők is, végig a Bajcsy-Zsilinszkyn.
Egri borozó
Mindig az utolsó kocsma az elit (amely kocsma tízig, tizenegyig nyitva, nem kocsma), le se mennének, ha. Itt pincér (!), kalocsai hímzés (!!), nők (!!!). A rövid négycentes, a sör négy deci. Nyitunk egy kocsmát, neve is van, Lither Márton, nálunk hat deci lesz a korsó. Mondja a koma. Vagy legalább öt és feles. Fa falikarok vagy amit akartok, faragott székek, bokszok, a bokszokban fiatalok, lányok. Bacchus-relief. A szőke copfosnak mindenét, csak a bugyiját nem látja K. Dezső, hiába képzeli. Árpi, mi mást, egri leánykát kér, a koma marad az appentánál. K. Dezső nézi a sportkettőt, Blackburn-Bolton, ezek az angolok még a magyar kultúra napján is játszanak. Ide nővel is lehet jönni. K. Dezsőre néz a két vitéz, ki bánja már. Hiszen itt vannak. A nők, s barátai. Isznak gyorsan, mennének már e helyről. De elébb ki-ki befejezi versét. K. Dezső. Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél. Árpi. Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában / és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, / távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak. Koma. Kocints, vén sváb! - ragyog az aquincumi este, / Hanyatló napba néz hanyatló nép fia, / Igyunk, örök sor ez, örök komédia, / Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse...
K. Dezső még visszanéz.
Vége, Blackburn-Bolton 0:1.
A góllövőt nem tudja, ahogy a Nagy Ignác utcai borozó-Szemere utcai borozó meccs góllövőit sem, és a Himnusz sorait is felejti már, betépve tudja, régen tép, vackára visszatérve.
