Pálya a magasban

  • Zeidler Miklós
  • 2005.08.18 00:00

Egotrip

A palicsi Achilles - Vermes Lajos ébresztése

Minden új mozgalom a hőskorszakkal indul, s mindegyiknek jövője jórészt attól függ, megvan-e a kellő elszántság az alapító atyákban, a nélkülözhetetlen megszállottság a kezdetek hőseiben. Magyarországon a modern sport kezdetei a 19. század elejére nyúlnak vissza, tömeges elterjedése és intézményesülése a század második felére tehető. Ennek az időszaknak volt senki máshoz sem hasonlítható szent őrültje Vermes Lajos, a palicsi Achilles, a fáradhatatlan bajnok, szervező, krónikás, mecénás és agitátor - a fékezhetetlen agyvelejű feltaláló.

Képzeletét már egészen fiatalon hatalmába kerítette a versengés, a viadal eszméje. Maga is ápolta a családi hagyományt, miszerint az elődök (Budafalviak és Vermesek) a 13. századtól kezdve mint királyi viadorok - az uralkodó jogaiért és dicsőségéért kiálló "professzionális" harcosok - keresték kenyerüket és halmozták érdemeiket. Mivel azonban a klasszikus lovagi tornák harcformáinak - kopjatörés, pallosvívás, buzogányharc - művelésére nem nyílt módja, be kellett érnie azzal, amit hanyatló kora elébe hozott: ugrott, futott, dobott, kerékpározott, korcsolyázott, evezett, úszott, vívott, birkózott, bokszolt, súlyt emelt - és általában minden sportágban gyakorolta magát.

Erre leginkább Palicson, Szabadka kertvárosában, a régi századvég kedvelt fürdő- és kirándulóhelyén talált módot. Itt feküdt birtoka, szőlejében a gazdagon fölszerelt magánedzőpálya, s itt állt a Vermes-villa is - a "Bagolyvár", ahogy a gazda nevezni szerette -, amely az 1880-as évek közepétől több-kevesebb rendszerességgel megtartott "palicsi olimpiák" idején indítótoronyként szolgált. Itt épült meg 1892-ben - Vermes új vállalkozásaként - az ország első modern versenypályája, az "Achilleion", amelynek 500 méteres, kanyarokban magasított aszfaltkörét kerékpárosok és atléták is használ-hatták. (Budapesten csak 1896-ban épül majd meg az ideiglenesnek szánt, salakos-homokos Millenáris versenypálya.) A versenyek műsorán a meleg hónapokban futás, kerékpározás és úszás (mindháromból akadályverseny is), valamint evezés, súlylökés, kardvívás, gyaloglás (súllyal vagy a nélkül), torna, birkózás, súlyemelés, triciklizés, magasugrás, rúdugrás és diszkoszvetés szerepelt, telente pedig korcsolyán vagy a Vermes által szerkesztett valamely jégjáró alkalmatosságon mérték össze gyorsaságukat a küzdők.

Vermes ekkor már egy igen ritka kór, a sportdüh szimptómáit produkálta. Szinte minden életmegnyilvánulásában a fizikai teljesítményt hajszolta: másokkal, magával, a távolsággal, az idővel és az elemekkel versengett. Jószerével nem volt olyan honi sportág, amiben ne tette volna próbára tehetségét. Sőt, állandóan bravúrt és szenzációt hajszoló lénye nem is érte be a fokozatosan egységesülő szabályok közé szorított sportokkal, s egyre szokatlanabb produkciókban kereste az élvezetet. Ha korábban Sándor Móric grófnak, az Ördöglovasnak eszébe juthatott, hogy lóhátról biliárdozzék, Vermes sem adhatta alább, s 1883-ban kerékpárról mérte össze kardját Adler Albert kolozsvári vívómesterrel.

Vermes egyébként is bizonyos okkult vonzalmat táplált a különböző kerékpárok iránt. Ott volt az első velocipédezők között, párosban hajtotta a magas kerekű tandemet, fiatal éveiben pedig egyenesen őt tekintették az ország első számú műkerékpárosának. Amikor mások még csak ismerkedtek a biciklivel, s legfeljebb rövid kirándulásokra vállalkoztak, Vermes már a vitorlás tricikli prototípusán dolgozott, amelyet aztán 1884-ben rafinált akadályokkal nehezített versenyterepen ki is próbált. Két évvel később elkészült komplikált vitorlarendszerrel ellátott jégvitorlása, és az ugyancsak általa épített "jégiramgép", a jégen futó (vitorlás?) kerékpár is, melyekkel aztán ő és társai zabolátlanul száguldozhattak a befagyott tavakon.

Vermes újító kedve az 1900-as évek elején sem csillapodott, ám ekkor már - talán ősei emlékéhez visszakanyarodván - a praktikum és a nemes küzdelem jegyeit egyesítő "pajzsvívás" megalkotásán fáradozott, ami sajátságos kísérlet volt a nomád és a viadori életforma megidézésére és az újkorba való átültetésére. Ha hihetünk Pósta Sándornak - ez idő tájt Vermes tanítványa a kolozsvári egyetemen, 1924-ben a kardvívás egyéni olimpiai bajnoka -, az új találmány még a korábbiakhoz képest is bizarr látványt nyújtott: Vermes bal kezére közönséges bográcsot szíjazott, amellyel a támadó vágásait könnyűszerrel felfogta, majd a jobbjában tartott karddal ellentámadásba lendült. Indoklásként azt hozta fel, hogy a bogrács ideális védőeszköz, könnyen szállítható, s benne a viador gulyását is hamar elkészítheti.

Már ennyiből is látható, hogy Vermest nem hétköznapi fantáziával áldotta meg a természet, az igazság azonban az, hogy teremtő képzelete igazán csak tulajdon sportolói nagyságának bemutatásakor kapott szárnyra. Kolozsvári torna- és vívómestersége idején - mintegy előkelő állásához igazítván megjelenését - az általa elkészített biciklin járt, két széles ezüstlapból összeállított nyakkendőt viselt, bokáján, csuklóján bőrpántokat hordott, mint valami cirkuszi erőművész. Szertárában fantasztikus bizonyító anyagot gyűjtött össze, amelyből a látogató megtudhatta, "miként utazta át a nagyfőnök velocipéden a Szaharát, hogy ugrott puskával, borjúval (ti. málhával), kétszáz éles tölténnyel két méter magosba, miképp lehet egy egyszerű, kicsiny halászcsónakkal ár ellenében nyolc-tíz méteres ugrásokat csinálni - nekifutás nélkül! Ott lehetett látni a kiterjesztett szárnyú, kitömött, óriási királysast, amelyet a mester egyetlen gerelyhajítással ejtett el száz méter magosból - pont abban a pillanatban, mikor a szerb király legkedvesebb unokáját ragadta a felhők közé. És a vívódicsőség számtalan emléke, serlegek, érmek, diplomák, dedikált fényképek, kardok, puskák, valamennyi >>hiteles>csalhatatlan torokvágásnakVermes már 1897-ben díszes oklevelet állított ki addigi kiemelkedő - s persze egyedül az ő képzeletében létező - eredményeiről, melyek közül a futó- és ugróeredmények legalábbis a korabeli világrekordokkal voltak egyenértékűek, de némelyik 20-30 évvel megelőzte korát. 1915-ben, amikor egyszer csak bejelentette 30 éves nemzetközi bajnoki jubileumát, egyszersmind vadonatúj hajdanvolt diadalokkal is meglepte önmagát. Felfrissített önéletrajzából kitűnik, hogy már 1885-ben nemzetközi bajnoki címet szerzett Konstantinápolyban a futásból, ugrásból és kerékpározásból álló hármas versenyben, majd megnyerte a Szentpétervár-Moszkva és a Torino-Róma között rendezett távgyalogló-viadalt, nemkülönben a Bécs-Graz kerékpárversenytÉ

Vermes emlékezete a közelmúltig leginkább e fantasztikus történetekben élt tovább. A palicsi pályából már csak a roskatag Bagolyvár és néhány méternyi aszfaltcsík maradt. Tavaly nyáron azonban a szabadkaiak jóvoltából ismét feltűnt mokány, bronzbarna alakja az egykori Vermes-villa közelében, a tó melletti Vermes Lajos-parton. Vajon min törheti a fejét?

Neked ajánljuk