Egotrip

Politics és (public) policy. A két fogalomra nincs külön, közismert magyar szó. Az elsőt politikának, az utóbbit - leginkább a művelői - köz- vagy szakpolitikának szokták hívni, de a témától egy lépésnél távolabb állók nem is értik a különbséget, hisz magyarul mindkettő: politika. Pedig a kettő ég és föld. A politics a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, kiterjesztéséről szól, a policy pedig a társadalomra, gazdaságra is hatással bíró gyakorlásáról, a köz ügyeinek alakításáról (amit, ne feledjük, ugyancsak egy csoport irányít).

A hosszú élet titka a finnyásság. Bár túlélésünk feltétele a környezethez való alkalmazkodás, ez a tevékenység jobbára a környezeti hatások folyamatos kivédésében, kiszűrésében merül ki. Csak akkor állunk biztos lábon ebben a világban, csak akkor érezhetjük magunkat otthon benne, ha javarészt kizárjuk az életünkből. Illetve ha vérbeli, profi finnyások módjára csak a javát engedjük közel, a többit rendszeresen elhárítjuk magunktól: távol legyen.

Az orosz elnök, mielőtt elindult volna amerikai útjára, megjelent a nemzetközi befektetőket vendégül látó legfontosabb szentpétervári fórumon, ahol országát olyan gazdasági térségként írta le, melyben már végbementek az alapvető rendszer- és intézményi változások. Beszédének nyomatékot épp az a hangsúlyeltolódás adott, mely ellenpontozni tűnt a Vlagyimir Putyin miniszterelnök által kívánatosnak tartott stabilitást, előtérbe helyezve a rugalmasságot és a nemzetközi közeg által megkívánt gyors alkalmazkodási képességet.

Nemrégiben a baloldal nyomorúságáról volt szerencsém értekezni ezeken a hasábokon, állításaim alátámasztásául pedig elég megtekinteni a Baja Ferenccel készített Narancs-interjút ("Autonómiák sokszínűségéből álló szövetség", 2010. július 15.). Ebben az MSZP "szürke eminenciása, Balogh András köztársaságielnök-jelölt kitalálója" rámutat, hogy Horn Gyula a nyugdíjasoknak adott utazási kedvezményekkel jelezte a Bokros-csomag után, hogy a baloldali választók számíthatnak az MSZP-re. Most is valami ilyesmire lett volna szükség, mondja a sokat látott szürke eminenciás: felvállalni Bajnait, majd jelezni, hogy a kényszerű stabilizáció után a kormány gondoskodik az övéiről. Bajának, meglehet, igaza van: a Kádár-rendszerben szocializálódott baloldali törzsközönség valóban az utazási kedvezmények, közműdíj-támogatások és anyasági jogosultságok nyelvén ért a leginkább. Vagy talán kizárólag azon.

Szünet a kánikulában, csepereg, ideális idő az utazáshoz. Az eső utolsó belső útjára kíséri Resti Kornélt.

A kora reformkor reakciósabb irányultságú magyar politikai elitjében többé-kevésbé közhelynek számított, hogy a magyar közjog az angolhoz hasonló, azaz történelmi, részben stilizált, valamint esetleges hatalmi viszonyok szülte megállapodásokon nyugszik, amelyek együttvéve jól kiismerhető szabályok által rendezett viszonyokat feszítenek ki. Ez egyúttal az alkotmány definíciója is. Ennélfogva sem az amerikai "új állam" által megkövetelt, sem a francia forradalmi alkotmányozásra nincs szükség. A történelmi Magyarország, értsük bárhogyan is, a kezdetektől fogva alkotmányos volt. A vérszerződés meg a szentkoronatan lehet mitikus és lehet anakronizmus, a Pragmatica Sanctio meg lehet poros, a lényeg nem is ez, hanem a belőlük következő tiltás: ne akarjunk alkotmányt csinálni. S bármekkora hatása is volt a francia és az amerikai (egyébként számos alapvető politikaelméleti szempontból eltérő) alkotmányozásnak Európa-szerte a baloldali eszmék követőire, akik közül többen osztották is Rousseau nézetét, amely szerint az angol alkotmány a szolgaság, s nem a szabadság törvénye, ebben a kérdésben még a magyar progresszió sem volt más véleményen. Kossuthék megelégedtek azzal, hogy az áprilisi törvények alkotmányerejűek legyenek, de nem nevezték őket alkotmánynak.

A közösségi oldalak a népi politikai kezdeményezések nagyszerű terepei. Sok jóérzésű ismerősöm csatlakozott az egyik ilyenhez, a "Mondjunk le az aug. 20-i tűzijáték élményéről az árvízkárosultak javára!!!" elnevezésű Facebook-csoporthoz, melynek hamarjában nem kevesebb, mint kétszázötvenezer tagja került. Ezért a sajtó és maga a kormány is reagált rá. A csoport célja miatt bennem feltoluló felháborodást nem tudom a csoport üzenőfalán kiadni magamból, mert ahhoz csatlakoznom kéne hozzájuk. Az ellencsoport ("Mondjunk le az árvízkárosultak segítéséről az aug. 20-i tűzijáték élményéért!!!") inkább csak arra jó, hogy tesztelje az olvasók képességét az értő olvasásra (csekély) és a virtuális kiabálásra (jelentős). Muszáj tehát a dühömet újságcikké szublimálnom - ez jön most. Elnézést.

Az 1990-es évek elején a Népszabadság Esterházy Péter bonmot-jával reklámozta magát: "Már csak a nevét utálom." Amennyire emlékszem, hatásos reklám volt attól a laptól, amely megtartotta jól bejáratott pártállami márkanevét, tartalmában viszont normális, demokratikus szellemű újsággá alakult. A reklámban volt valami, amit a New York-i zsidó szleng Schutzpah-nak nevez: egyfajta arcátlan bizalmaskodás. Kelet-Európában hücpének mondták, de erre már csak a nagyon öregek emlékeznek. Természetesen a reklámban volt némi csúsztatás is, mert könnyen úgy érthető, hogy Esterházy a nevétől eltekintve megszerette a lapot, holott csak annyit mondott, már nem utálja.

Kevesebb mint hat hónap telt el Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök két washingtoni látogatása között, ám ez a fél év mindent megváltoztatott. Márciusban amerikai részről még komoly neheztelés mutatkozott, amiért az izraeli fél elhárította a közvetlen tárgyalásokat a palesztinokkal, mondván: hiábavaló és komolytalan próbálkozásokhoz nincs se ideje, se kedve. Obama pedig tartotta magát elnökválasztási ígéreteihez és azokhoz a célokhoz, melyeket Kairóban meghirdetett. Ara-Kovács Attila

Kellér Andor írja rajongásig szeretett Szomory Dezsőjéről, az író (és sok ezer sorstársa) életének egy nehéz pillanatáról az alábbiakat: És aztán különös idők jöttek: igazolni kellett állampolgárságot, honosságot, benyújtani születési bizonyítványt. Szomory ősei legalább kétszáz év óta éltek Magyarországon, de nem tudta igazolni, mert egyetlen hivatalos papirosa nem volt. ... Vállat vont: "Nincs igazolásom. Mindenki tudja, ki vagyok." Emil [Szomory fivére] kétségbeesett: "Dezsőkém, deportálnak, elvisznek Kamenyec Podolszkba." Nem zökkent ki: "Ott még úgysem jártam. Szép város?" Takács Ferenc

Mint ismeretes, az édenkerti incidens után az Isten-ember viszony látványosan megromlott. Ebben az új, feszültségteli viszonyban az ember sehogy sem tud rátalálni a megfelelő, helyes viselkedésre. De mintha Isten is elveszítené a fonalat: teremtményeinek özönvízzel való elpusztításakor pont egy stréberrel tesz kivételt, akinek (a majdani Ábrahámmal ellentétben) a saját dicsőségében sütkérezve eszébe sem jut embertársai életéért könyörögni. Később viszont a Bábel-torony építőit a teremtő éppen a saját dicsőségükre való munkálkodásuk miatt bünteti, pedig azok talán csak egy újabb özönvíz elől akartak ilyen magasra menekülni. Ki érti ezt? Salamon János

Különös faj az ember. A minap Hieronymus Bosch képein tűnődtem. Az egyik leghíresebb festménye A gyönyörök kertje, ami egy triptichon része, s így nem választható el a másik két résztől, mégis, mivel ez fejezi ki azt, ahogyan az ember ezen a földön él, talán megáll önmagában is.

Elkészült Barack Obama nemzetvédelmi stratégiája, melyet úgy ünnepelnek ma, mint totális szakítást a múlttal. A megállapítás helytálló, legalábbis, ami a Bush-időszak közel-keleti intervenciós politikáját illeti, bár a hangsúlyok egyéb vonatkozásokban is rendre máshova esnek. Ám az is igaz, hogy Obama nem akarja - mert nem is tudja - minden tekintetben a múltat végképp eltörölni. A Bush-adminisztráció rossz válaszait korrigálni lehet ugyan, de változtatni semmiképp sem tudna az adott kereteken, mint ahogy bizonyos igazodást tesz elkerülhetetlenné az is, ha elődje politikájának következményeit próbálja kezelni.