Egotrip

"Gombár Csaba Erdei Ferencről (Tiszatáj); Végh: 56 volt az egyetlen győztes magyar forradalom; Eörsi verse az Életünkben - lásd papír: általánosítás; Andor Mihály általánosítás (lásd papír); Petri vers, általánosítás (lásd papír); Ki bombázta Kassát? - külpolitikai érdek; Csoóri: Jelenkor - általánosítás (lásd papír) Mészöly általánosítás (lásd papír); Dani az ÉS-ben [Csalog Zsolt írása]; Beteg lelkületű ország: Csoóri; A társadalom alkalmatlan: Orosz István (lásd papír); Tiszatáj: lengyel blokk." Ilyen listákon kapták meg az állambiztonsági szervezet tisztjei, mindenekelőtt a kulturális-ideológiai elhárítással foglalkozó III/III-asok a sajtóban megjelent "ellenzékieskedő" írások jegyzékét [az aláhúzás mindenütt tollal, az eredetin]. Az értékelések a pártközpont agitprop osztályán meg Aczél György dolgozószobájában születtek, onnan szálltak alá különböző bennfentességi szinteken a "kulturális műhelyekbe". Az itt közölt változatot az állambiztonsági szervezet tisztjei kapták. Ott voltak az alkalmazott szankciók is: "Forrás bevonása; Hatvany Dániel pártfegyelmije; Mozgó Világ 1981/3. bevonása, szerkesztő-váltás; Jovanovics Miklós, Faragó Vilmos fegyelmi; igazoló jelentés Jelenkortól, Életünk-től, Alföldtől." A szigorúan bizalmas iratokat K. természetesen csak 1989 decemberének utolsó napjaiban ismerhette meg, amikor Végvári József őrnagy a kezébe adta őket. De az idézett szövegek már megjelenésük pillanatában, 1981-ben ismertek voltak. S köztudott volt az is, hogy a szankciók, folyóiratszámok bevonása, a Mozgó Világ egész szerkesztőségének lecserélése, a második nyilvánosság szereplőinek folyamatos zaklatása nem sokat ér: a szabadság terjed, mint plafonon a vízfolt. A "papírokból" tehetetlenség érződik, egy béna Góliát elkeseredett fogcsikorgatása.

Most, hogy újabb átadás-átvételi aktusra készülődik kormány és ellenzéke, felidéződött bennem egy korábbi hasonló, de éppen fordított szereposztásban játszott előadás emléke, és megdöbbentő felismerésre jutottam: nem véletlenül ismerősek az elhangzó mondatok. Hisz' én ezt a darabot már láttam! Nem is egyszer!

A Hannover 96 és a német labdarúgó-válogatott 32 éves kapusa kedd este hannoveri otthonának közelében, mintegy 10 méterre a vasúti vágánytól leállította kocsiját, tárcáját az ülésen hagyta, majd a vágányon sétálva kivárta, hogy a regionális vonat elüsse. Nem esik. Nincs köd. Látni a napot: novemberi nap belédlátok / hiszen te fázol miért remegsz / tüzedre dobva nagykabátok Resti Kornél kicipzározott dzsekiben indul el.

Minden jobb amerikai politikai krimiben, még jóval a vértócsák és az autós üldözések előtt van egy jelenet, amelyben az érdekeit a törvényhozáson áthajtani akaró gátlástalan kapitalista és a vele szövetkező politikusok sötét összejátszása lelepleződik a néző előtt. Magyar politikai krimire egyre sem emlékszem az elmúlt évekből. A politikát tárgyaló más műfajokban - az internetes politikai elemzéseket követő fórumbejegyzések között és a kocsmai beszélgetésekben, úgy a hatodik korsó után - az egyik fő konklúzió azonban idehaza is ugyanaz: a politikát olyan, a pártok mögötti, a pártoknál, sőt a kormánynál is erősebb érdekcsoportok mozgatják, amelyek marionettként rángatják a képviselőket, fideszest, eszdéeszest, emeszpést, emdéefest egyaránt. Így van-e?

Múltkor népi vizekre eveztünk, szénás szitytyók és zsombékos turjányok közé kísértük el Rózsa Sándort, a betyárok fejedelmét. Most kozmopolita ellenpont következik, urbánus história, helyszíne az alföldi puszták vakszikje helyett a balparti Párizs. Hősünk sem magyar ember, bár hírben-hírhedettségben méltán a mi Sándorunkhoz mérhető alak: James Joyce ő, a modern regényírás fejedelme.

Különféle civil jogvédők időről időre felháborodottan számolnak be kutatási eredményeikről, miszerint roma honfitársainkat két-háromszor gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint másokat. Ebből arra következtetnek, hogy a rendőrök "véletlenszerű" igazoltatási gyakorlata valójában rasszista.

K. a '70-as évek első felében járt először Berlinben. Nyugat-Németországból érkezett, Kelet-Berlinből indult haza. A zsúfolt vonaton egy kiskatonával szemben kapott ülőhelyet. A katona beszélgetni akart, megkérdezte K.-t, honnan jön. K. elmondta, hogy Nyugat-Németországban volt. - Ön tehát a kapitalista külföldön járt - bólintott a katona. - El tudná mondani, milyen benyomásokat szerzett ott? K. nem jutott szóhoz a meglepetéstől, el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egy effajta alkalmi beszélgetés során a hivatalos, mozgalmi nyelvet használja. A katona félreértette a hallgatását. - Ne nézze - mondta -, hogy egyenruha van rajtam. Mondja el bátran, mit tapasztalt. K. mormolt néhány banális mondatot, a beszélgetés elakadt, a katona Drezdánál leszállt. Később K. két huszonéves lánnyal elegyedett beszélgetésbe, elmesélte nekik előbbi élményét. A lányok nem nevettek, szemükben felszikrázott a gyűlölet. - Berlinben szolgál, és Drezdánál szállt le? Biztosan határőr (a Grenzer szót használták megvetően), egy rohadt szász. K. újból elképedt: a politikai ellenszenvnek ez a gyűlöletteli formája Magyarországon (akkor még) ismeretlen volt. A politikai ismeretszerzés rövid tanfolyamát egy harmadik beszélgetés tetőzte be. A negyvenes férfi valamilyen cirkuszi rendezvényszervező volt, gyakran utazott Budapestre. - Magyarországon - mondta - a cirkuszvállalatnál minden vezető zsidó. Képzelje el, minden vezető. Hát nem furcsa?

Az ágyból kikelve, éber állapotban az emberek többségének túl sok tennivalója van ahhoz, hogy eltűnődjön, biztosan ébren van-e. Kicsit rosszmájúan úgy is mondhatnánk, nagyon pihenten kell ébrednie az olyannak, aki efféle kérdésekkel akar foglalkozni. Ilyen pihenten kelők a filozófusok, akik tipikusan éppen a leginkább maguktól értetődő dolgokon szeretnek értetlenkedni. Némelyikük például azt állítja, hogy ha valaki a saját legjobb tudomása szerint most éppen járkál, jön-megy, teszi a dolgát, az önmagában még nem bizonyíték arra, hogy ébren van. Mert ugyanilyen jó tudomása ugyanilyen élményekről álmában is lehet bárkinek.

A pénz világában gyakori jelenség, hogy valami nem az, aminek látszik. Ráadásul itt olyannyira átláthatatlanok a dolgok a földi halandó számára, hogy még a pénzügyekben járatos embereket is könnyű megvezetni, pláne olyan kérdésekben, amelyek politikai célokra is alkalmasak. Ilyenkor a szakértőinek álcázott vitában a laikus közönség végül annak a pártjára áll, amelyik fél politikai hátországa szimpatikusabb a számára. Hasonlóan ahhoz, ahogyan napjaink fő dilemmája, az "oltassuk-e magunkat, vagy sem?" (eredendően szakmai) kérdés eldöntésénél történik (Ezeknek?!).

A franciák vízművének kurucos visszafoglalása (lásd cikkünket a 12-15. oldalon!) és a pénzügyi válság feltüzelte az állami tulajdonnal kapcsolatos érzéseket. Miért kellene privatizálni a vízműveket? A vízmű úgynevezett természetes monopólium: egy város vízszolgáltatásában csak rendkívüli áldozatokkal, az összes vízvezeték megduplázásával alakulhat ki verseny. Márpedig ha nincs verseny, akkor mi garantálná az alacsony árakat? Hiszen annyi példa van a káros vízmű-privatizációra: a magántulajdon ellenzői úgy húzgálják elő őket a világ egzotikus zugaiból, mint Eric von Däniken a földönkívüliek tevékenységének bizonyítékait. Ez az esettanulmány-jellegű megközelítés azonban nem segíti a magánosítás dilemmáinak megértését.

Ugratja a lovát Rózsa Sándor. Megugrik mindenki elől. Hiába próbálnak belőle rendes embert, tisztességes polgárt faragni, akár erővel, akár szép szóval. Nagyobb erők is csatlakoznak ehhez a nemes pedagógiai vállalkozáshoz, köztük a század két legrangosabb tényezője, Kossuth Lajos kormányzó-elnök és I. Ferencz József császár és király. Kossuth apánk részesíti először amnesztiában a betyárkirályt, és belépteti bandájával együtt a honvédseregbe. A kormányzó evvel hagyományt teremt, Világos után a császár felveszi a Kossuth elejtette fonalat, és nagyjából minden adandó alkalommal legfelsőbb kegyelemben részesíti a börtönben sínylődő rablóvezért, hátha megjavul, és jó útra tér. Talán még Szamosújvárról ("börtönfala de sárga / oda leszek életfogytig bezárva", szól a betyárballada) is kiengedik, ha - utolsó "munkájáért", a Kistelek melletti vonatkisiklatási ügyért ott senyvedvén - a legközelebbi amnesztia előtt el nem viszi a tüdőbaj 1878-ban.

1970 nyarán Kenedi János azzal lepte meg K.-t, hogy egy barátjával kivenné dolgozószobának K. lakásának hajdani cselédszobáját. Néhány hét múlva Kenedi megkérdezte K.-t, hozzájárul-e, hogy Kemény György kifesse a szobát. K. ismerte Keményt, rikító fürdőruhaplakátjai botrányközeli szenzációt jelentettek a pesti utcán. A művész, a két majdani szobaúr - a másik Bence György volt - meg a barátaik 1970 őszétől minden szombat este késő éjszakáig festettek. A kisszoba a gangra nézett, az udvar visszhangzott az éjszakában, a lakók időnként üvöltve követeltek csendet, de rendőrt talán csak egyszer hívtak. A készülő festmény igazi kollektív alkotás volt, az ikonográfiát a jelenlévők vitatták meg. A marxizmus reneszánszának a korszaka volt ez, a létező szocializmus elutasítását még nem követte a marxizmusból való kiábrándulás. Szemközt az ajtóval Marxnak kellett kerülnie. Hanem vicces egy portré volt, Le vieux Marx volt a felirata, egy kevéssé ismert öregkori fénykép után készült, pipával, pöttyös házikabátban, sárga sálján ötágú vörös csillaggal. A donátorok, a szoba két lakója az ajtó két oldalán kaptak helyet. Bence feje felett Lukács György portréja, Kenedi fölött Trockijé. Holott Kenedinek Trockij sosem volt a mestere, inkább Bibó illett volna oda, de a demokratikus ellenzék Bibó-kultusza csak később alakult ki. Közvetlenül a mennyezet alatt Marcel Duchamp csokoládémalma. Buster Keaton kettős portréjához, a filmekből ismert fiatalkori, mellette meg az öregkori arcképéhez Kenedi ragaszkodott. Buster alatt az Antonioni-filmek sztárja: Monica Vitti. Kemény önmagát is odafestette a képre, szerényen az ajtóból nem látható oldalfalra, ritkás fogakkal, vállig érő hajjal. Alatta Szolzsenyicin körszakállas portréja. Akkor magyarul még csak az Ivan Gyeniszovics egy napja és néhány novella jelent meg tőle, de a Szovjetunióban kiadatlan műveit a szovjet propaganda gyűlölködve támadta. Hogy Marx közelségétől mennyire viszolyog, azt akkor még senki sem érzékelte.

A pécsi vízmű körüli furcsa események aligha érthetők meg, ha nem gondoljuk végig az állammal mint privatizátorral kapcsolatos korábbi dilemmákat.

Mi lenne jobb a nemzetnek - mi történjen Sukorón? Épüljön egy korrupciógyanús, vélhetőleg törvénytelen eszközökkel előkészített, madárűző, erkölcsromboló, de munkahelyteremtő és adógeneráló kaszinó, vagy maradjon minden a régiben?