Édesapám világéletében szerette a futballt. A háború előtt maga is játszott, a komáromi Fiedler János Lenfonógyár csapatában, centerhalfot. A fogság után hazatérve az Aranycsapat mérkőzéseire járt ki - ott volt a 7:1-en is -, de sem első, sem második feleségét soha nem vitte magával. Édesanyám szintén együtt élt a magyar labdarúgással: a családot gyakran látogatta nagyapám barátja, Sebes Gusztáv, azaz Guszti bácsi; bakfisként Bozsikért rajongott, a gimnázium ablakából pedig naponta láthatta Albert Flórián hullámzó fürtjeit. Ezek után érthető, hogy egyszer, a hatvanas években édesapám kivételt tett leendő harmadik feleségével, és elvitte egy Honvéd-meccsre. Leendő édesanyám ezek után, ki tudja, mi okból, elvesztette érdeklődését a futball iránt, viszont végérvényesen összekötötte életét leendő édesapámmal.
Egy családi legenda szerint, amelyet gyermekkorom közös válogatottmeccs-nézései során többször hallhattam, édesapám azért nem látta Farkas gólját a brazilok ellen, mert édesanyám, büszkélkedve erősen gömbölyödő hasával - benne velem -, éppen a döntő pillanatban odaállt Munkácsy tévénk elé. Ismétlésben persze sokszor megnézhette minden idők legszebb gólját: Bene elszalad a szélen, bead, Farkas meg kapásból, védhetetlenül lő. De élőben, 1966-ban, elszalasztotta. Mindig csak háttérzajként, egy-egy fontos meccsre figyelve hallgattam meg életem első történetét, így csak sokkal később - szinte felnőtt fejjel - ébredtem rá, hogy a mérkőzés jó néhány hónappal a születésem előtt zajlott le, amikor édesanyám hasa még egyáltalán nem gömbölyödhetett; valószínűleg összekeverte, és még hatvanhét tavaszán is lőhettünk szép gólokat. Mai fejjel már tudom: Farkas góljának története valójában fogantatásom angyali metaforája.
Édesapám mindkét lábbal, akár külsővel is remekül lőtt. Engem is erre nevelt, és bár cselezni nem ő tanított, minden futball-lépésemet óvón figyelte. Édesanyámmal legfeljebb a telkünkön lehetett kapura dobálni, de ez valójában sem őt, sem engem nem szórakoztatott. A lakótelepen ebben az időben már valamennyiünket a gyönyörű gólok izgattak, barátaimmal, Hangya Petivel és Okos Gyuszival (mindkettő: sic!) Gerd Müller miatt tanultunk meg fordulásból lőni, a váratlanságot beépítve, betonfalról visszapattintva, a helybéli lakók nagy szomorúságára. Első vébémen édesapámhoz hasonlóan a németek ellenében a hollandokért rajongtam: együtt néztük Cruyff brazilok ellen lőtt gólját, csodáltuk eleganciáját; a szikár csatár vágtában érkezve is légiesen könnyed marad.
Édesapám nyolcéves korom körül nagy tehetségnek tartott, és jól eltervezte az életemet. Egyszer a majdnem üres hetes buszon utaztunkban váratlanul kézen fogott, és odacipelt egy kicsiny öregemberhez. Jelenés: Guszti bácsi. Édesapám bemutatott, elmondta a tervet, ha majd nagy leszek, válogatott labdarúgó szeretnék lenni. Guszti bácsi nem szólt semmit, csak megsimogatta a fejemet, és megfejthetetlen mosollyal nézett édesapámra.
Aulikus neveltetésem jól tükröződik abban a tényben, hogy a hetvenes évek közepén kedvenc játékosom Oleg Blohin volt, a Fradit verő Dinamo Kijev hőse, ahogy elszalad a Bayern védői mellett, ellenállhatatlanul. Sőt. Egy véletlen találkozás alkalmával édesapám tolmácsolásában fejeztem ki őszinte rajongásomat egy Onyiscsenko nevű középkorú szovjet úriembernek, aki azt állította magáról, hogy ő Blohin csatárpárjának édesapja. Apám még ma is bizonygatja, hogy a kijevi elvtárs nem hazudhatott.
Édesapám soha, de soha nem káromkodott, mígnem a '76-os Eb-döntőt nézve kicsúszott a száján: "Ez a Beer, ez egy seggfej!" (Ein Arschloch.) Csúnya ember volt Erich Beer, le is cserélték, ki is kaptak. "Puftili, zutty."
Édesapám nem szerette annyira Törőcsiket, mint én. Neki még mindig Puskás és Bozsik volt a futballvilág csúcsa, közülük is, neveltetésem szerves részeként Bozsik, hiszen a másik, bármennyire is a legnagyobb volt, de mégiscsak, ugyebár, disszidens katonatiszt. (Törőcsik persze inkább volt Czibor, de ezt akkor még nem tudtam.) Okos Gyuszi és Hangya Peti közben elköltözött, új Nyilasik jöttek, akikkel Törőcsik alakjában küzdöttem, szemem előtt a nagykapu, ahová én is úgy emelem a labdát, mint egyszer ő a Bilbao ellen.
Nemcsak Gold Star tévénken néztük együtt apámmal a meccseket, de szomszédunk tiszteletjegyeivel ki is jártunk a Népstadionba. Utoljára talán éppen akkor, amikor Puskás hazatért. Abból az estéből mégsem az ő hatalmas alakja maradt meg, hanem az angolok elleni vereség: a szárnyas csönd, ahogy csak egy stadionnyi ember tud nem beszélni, tátott szájjal, szomorúan nézve Brooking pipába ragadt labdáját.
Közben édesapám elmúlt hatvanéves, és többet nem fociztunk együtt. '82-ben a vébét még nagyrészt együtt néztük, nekem Tigana lett a kedvencem, lehetetlen helyeken felbukkanó, valószínűtlen mozgású ember. Édesapám a hatékony irányítók, a nagy csatárok mellett maradt, engem pedig ettől kezdve a kiismerhetetlenül lebegő középpályások érdekeltek: Giggs, Waddle, Vanenburg - akik Hidegkuti módjára rendezik át a pályát.
Édesapám sohasem látott nagypályán játszani, ellenben Berlinben egyszer (táltos paripáján, rejtekhelyéről stb.) megjelent egy meccsünkön - jelenés 2: Esterházy Péter. Az 5:2-re elvesztett mérkőzés után így szólt hozzám: "Jól játszottál, de elbibiztétek." Az utolsó szó talán mégsem így hangzott el, de édesapám ugye soha, de sohasem stb. (Egy nő 8.).
A '86-os vébé idején egy betegség miatt romlani kezdett édesapám látása. Először csak furcsállottuk, amikor Maradona istenkeze-góljánál ragaszkodott hozzá, hogy a labda csak az isten fejét érintette. Évekkel később barátommal, Darvasi Lászlóval már arról vitatkozott, hogy Détári lengyelek ellen rúgott híres szabadrúgás-góljánál a labda vajon megállt-e egy pillanatra a levegőben, és visszakanyarodva mégis inkább a rövid fölsőbe ment-e be. Amikor aztán Koeman egyik bombájánál szó szerint értette Knézy Jenő mondatát - "kiszakad a háló" -, tudtuk, hogy nagyobb a baj.
Édesapám évekkel ezelőtt végleg elvesztette a látását, mégis néha együtt nézzük a tévében a német meccseket. Bene halála után újra előkerült Farkas története, és apám egyszer csak így szólt: "Édesanyádnak még ma is megvan az a szokása, hogy meccs közben, a legizgalmasabb helyzetekben átlibeg a tévé előtt." Nem szóltam semmit, csak mintha a meccset bámulnám, néztem édesapámat.
