A Szovjetunyió hőse - a kétéltű
ember
"Először is oda mintegy magától belekerültél."
(Kukorelly Endre)
Minden romba van itt. Itt rímbe, ott romba. Egyik nap felébredsz, és mintha csak álmodtad volna, szétesett a Szovjetunyió fotballja. Volt szovjet, nincs szovjet. Nem, mint a jugoszlávok. A jugoszlávok akárhogy aprítják magukat, mindig ugyanúgy fociznak. Ez teljesen világos, olyanok, mint a hologram. Leveszed a szlovéneket a horvátokról, ugyanúgy fociznak. Leveszed a crnagorácokat a szerbekről, ugyanolyan jók maradnak, mint régen az egész volt. Az orosz csapat meg csak akkor jó, ha van benne egy ukrán csatár, egy lett védő meg egy bajuszos grúz vagy abház a középpályán. A grúzok, a lettek és az ukránok külön-külön meg egyáltalán sehogyan sem jók, nem is beszélve az abházokról, akik mintha nincsenek is. A ruszki foci úgy dőlt romba, hogy egyetlen igazi hős sem maradt a pályán.
1. élt. Vszevolod Bobrovnál nagyobb hőse aligha volt a szovjet futballnak. Annak ellenére vált példaképpé, hogy nem testesítette meg a szovjet játékosideált; a hatalmat tisztelő, fegyelmezett gépalkatrész helyett inkább az energikus, helyenként flamboyant befejező csatár szerepét játszotta. Már '45 novemberében kiváló játékos volt, amikor a Dinamo Moszkva kölcsönkérte a CDKA-tól, hogy erősítésként részt vegyen a csapat angliai túráján. A helyi futballszakértőkre az együttes - és benne elsősorban Bobrov - a Glasgow Rangers, a Cardiff City és a Chelsea elleni mérkőzéseken mély benyomást tett, így mindenki izgatottan várta, hogyan alakul az Arsenal elleni rangadó. A találkozóra a háború utáni időkhöz képest is rendkívüli körülmények között került sor, hiszen a szintén vendégjátékosként pályára lépő Stanley Matthews szerint akkora volt a köd, hogy a kezdőrúgás helyéről nem látszott a középkör vonala. A publikum csak a füttyökből, a kiabálásból és a másnapi újságból tudhatta meg, hogy az oroszok fordulatos meccsen 4:3-ra nyertek. A mostoha látási viszonyok miatt a nézők Bobrov játékát sem igen tudták megítélni: jellemző módon, amikor a mérkőzés vége felé a szégyentelenül részrehajló orosz bíró kiállított egy angol játékost, az csak kibandukolt a szélső helyére, és ott játszott tovább.
Bobrov következő futballhőstettéről viszont a szovjet szurkolók szereztek késve tudomást. 1952-ben, amikor a helsinki olimpián - a sors fintora - a Szovjetunió Jugoszláviával került össze, Sztálin és Tito is kiemelt jelentőséget tulajdonított a meccsnek: mindkét csapathoz megérkeztek az obligát politikai üzenetek. Bobrov kiváló játéka ellenére a mérkőzés sokáig elveszettnek tűnt, 3:0-ás félidő után, 17 perccel a vége előtt 5:1 volt az állás a jugoszlávok javára (egyetlen gól: Bobrov). Ekkor azonban Bobrov vezérletével a szovjetek talpra álltak, és többek között kapitányuk további két góljával egyenlítettek. Sőt, a hosszabbításban Bobrov kicselezte az egész jugoszláv védelmet, majd Rensenbrink módjára a kapufát találta el: maradt az 5:5, következett a megismételt meccs. Ezen aztán a jugoszlávok már nem fáradtak el, nyertek 3:1-re (egyetlen gól: Bobrov), és ezért Titótól fejenként állítólag 100 dollár jutalmat kaptak. Ellenben Sztálin annyira feldühödött, hogy nem engedélyezte a mérkőzés eredményének kinyomtatását, ezenfelül pedig, mivel a játékosok súlyos kárt okoztak a szovjet sport és az állam presztízsének, a Testgyakorlók Nagy Barátja feloszlatta a hadsereg csapatát, amely a válogatott gerincét alkotta.
Kommunizmus ide, ideiglenes állomásozás oda, gyerekként rajongtam a szovjet jégkorongért. Anyám bárhogy tiltakozott, egyszer még a kistévét is magunkkal cipeltük a HÉV-en, hogy a telkünkön megnézhessem a hokivébé döntőjét. Mondjuk, nekem kellett tartanom az ölemben, és Szentistvántelepnél már eléggé nyomott. Nem az oroszok nyertek, és emlékszem, apám azt mondta, hogy ez csak játék. Talán szerette volna, ha a jégkorongot is kipróbálom, ezért egyszer Moszkvából egy focilabdát és egy korcsolyát hozott. Mint Béla herceg, korona vagy kard? Aztán úgy dőlt el a kérdés, hogy nagyon béna volt az orosz korcsolya, mindig kibicsaklott benne a bokám. Ettől utáltam korcsolyázni. De hogy mihajlovpetrovharlamov, később meg makarovlarionovkrutov, kívülről tudtam.
2. élt. Vszevolod Bobrovnál nagyobb hőse aligha volt a szovjet jégkorongnak. 1948-ban, a bajnokságban 52 gólt ütött, míg a sorban utána következő csak 23-at. 1951-ben és 1952-ben is ő lett a gólkirály, a nemzetközi megmérettetésre váró válogatottban pedig az első számú játékos. 1953-ban a pártvezetés úgy vélte, elérkezett az idő, hogy a szovjet csapat, amely addig nem indult a nagy tornákon, átvegye a világuralmat. Bobrov azonban a világbajnokság előtt megsérült, így a Kremlben úgy döntöttek, lemondják a részvételt. Kivárták, míg felépül. 1954-ben már az ő vezérletével szereztek világbajnoki címet, úgy, hogy a döntőben Kanadát verték 7:2-re.
A kanadaiak mellett az amerikaiak is szinte mumusuknak tekintették Bobrovot: dermedten figyelték, ahogy 1956-ban, az olimpiai döntőben egy lövésnél eltört a botja, de ő elhajította a csonkot, és mintha mi sem történt volna, lábbal vezette tovább a korongot. Nyert a Szovjetunió, a torna legjobbja: Bobrov. Még a legendás Maurice "Rocket" Richard is azt mondta az ötvenes évek végén, hogy Bobrov biztosan ott van a jégkorong történetének tíz legjobb játékosa között.
A Bobrov, Babics, Suvalov támadósor fénykora volt ez. Sikerük egyik titka a kegyetlen edzésmódszerekben rejlett: csak szabadtéren tréningeztek és játszottak, metszően hideg moszkvai szélben, irgalmatlan fagyban, és persze soha nem hagytak ki egyetlen edzést sem. "Álmunkban is tudtuk, mit csinál a másik" - nyilatkozta Suvalov. A csatártriót a sors is összefűzte: ők hárman élték túl klubcsapatuk 1950-es repülőgép-szerencsétlenségét az Urál fölött. Fel sem ültek a gépre: Babics sérülten maradt otthon, Suvalov nem játszhatott volt csapata ellen, Bobrov elaludt, és vonattal indult útnak.
Bobrov később klubcsapatok edzője lett, majd 1972-74 között a válogatott szövetségi kapitányaként két világbajnoki címet szerzett. Váratlanul mondott le, miután a vébén a csehszlovákok elleni meccs egyik szünetében egy magas rangú funkcionárius jött be az öltözőbe, eligazítást tartani. Bobrov a legenda szerint így szólt hozzá: "Kérem, csukja be az ajtót! Kívülről." A halhatatlan sportember 1979-ben, 57 évesen hunyt el.
Kiskoromban néha játszották a tévében az egyik kedvenc szovjet rajzfilmemet, volt benne egy gonosz meg egy jó csapat, hol fociztak, hol meg hokiztak. Mi mindig fociztunk. Volt a téren egy nagyfiú, aki sose focizott, mindig a két húgával jégkorongozott. Igazából nem is korongoztak, mert görkorcsolyán csúszkálva elég ügyesen ütögettek egy kislabdát. Egyszer ott voltam, mikor egy focis barátom megkérdezte tőlük, mi ez a játék. Úgy viccből kérdezte, de a fiú nem nevetett, azt mondta: bandy. Csak nézett a haverom, hülyén, mert a másik úgy mondta, Bandi. Jéglabda, na - tette hozzá türelmetlenül. Mi is néztünk, bólogattunk, aztán visszamentünk focizni.
Vszevolod Bobrovnál nagyobb hőse aligha volt a szovjet bandynak. Nek.
