Kedd
A poharat talán már nem kellett volna odavágnom, a földhöz, mely éppen konyhapadló, műanyag. Söpörhettem össze, léptem bele szilánkba, hadd fájjon. Nincsen itta zédesanyám, kiki szedné nékem. Éjfél múlt, kedd van.
Reggel sántikálva (a sánta és a kutya, sejthettem volna) keresem a varródobozt (a varrás, ha tudtam volna), kotorászok, megszúrom az ujjam, jaj de. Piszkálom a szilánkot, kibe lőle, kis véres csontkukac, megvagy. Indulok. A Lehelre, most Kassák, elfogyott a kávé, veszek a kínaimnál öt csomaggal. Az alagúton át, a sínek alatt, kedvenc terepem, fölöttem a vonat, mögöttem a vészbe-, előttem a vészkijárat, jól kilépek, megelőzzem szorongásomat, nem hagyja magát. A Kassák utcában csődület, a népek egy hatalmas krátert állnak környűl, szemükbe´ köny űl. Beszakadt az aszfalt, csak úgy. Angyalka szállott rá, eltévedt. Názáretben nincs hol landolni (Pálinkás György). Nem megyek oda, nem nézek bele, mer´ beleugrok. A kávé megvan, jöhet az Unicum, százhetvenötért, itt mindig visszakérem az aprót, százhetvenöt, olyan szép, kérek még egyet. Itt mintha már sejteném. Több Unicum most nem, délután én megyek a gyerekért. Addig is, akkor most, hova, de.
Megpillantok egy barkácsboltot, ez az. Életem célja, értelme mostanában, hogy keresek, hiába, hála az istennek, ilyen kis mütyürt, műanyag izét, tappancsot, mondjuk. Az üveglapot lehetne rögzíteni vélük, ha volnának, ne csúszkáljon, az asztalon. Magyarázom az eladónőnek, már megszoktam, bólogat, érti. Én nem. Nekünk nincs, nézze meg a Röntgen utcában. Csodálkozik, mitől vagyok olyan boldog. Mehetek tovább utamon, újabb cél és értelem, Röntgen utca!, mosolygok kívül is, azt se tudom, hol van, kereshetem, ott majd megint útbaigazítanak, bejárom a várost, káromkodok és fütyörészek, közben definiálok, nem, nem csavar, olyasmi, bele kell tenni a lyukba, furatba, aztán rátenni az üveglapot, azon pedig lehet tartani újságot, könyvet, kávéscsészét, sörösüveget, lábat, bámulnak rám, ahogy hülyülök, egyre hülyébben, nézzen be a jövő héten, hát persze, visszajövök, úgyse lesz, megyek tovább. Mi lenne, ha mégis megjönne Godot? Angyala már itt járt. Lőne vigasztalan csend és pusztaság, siralom, tudatlan. Ne várd az Urat, Godot. Istenem, csak maradj magadnak. De most már le kellene ülni, egész nap kerestem, ami nincs. Nézzük. Merre van az óvoda.
"voda, menhely. Az a hely, ahová nekem menni kell, olykor. Kedden. Már jön elém, ő az utolsó előtti, már csak egy gyerek maradt, de őt sohase viszik haza. Ez vagyok én, elmondanám. Mit hoztál. Kérdi, a gyerekem. Fölkészültem, zsebemben fruttitömeg. Benyúlok, tenyeremen hordom, az mi. A fruttik között ott a mütyüszke, tappancs vagy mi. Mindig magamnál hordom, de miért is mutogatnám. Akkor mi értelme lenne. Üveglaprögzítő műanyag szerelvény, találom meg végre, ha nem is a pontost, a szabatost. Tudtam, hogy a szerelvénybe beleköt, magyarázhatom, hogy nem, nem vonat, egész úton hazafelé. Ha nem kerülnénk a kutya útjába.
A - mint a látleletből később kiderült, idegen - kutya váratlanul rohant ki egy kapun, s torpant meg, velem együtt. Na mi van. Visszatérő álmom: egy kutya közelít, nem tudok mozdulni, belém harap, eszeget. Kiáltani se tudok. Csepelen, jövet az utolsó hévtől, éjfél felé, kóbor kutyák gyülekeztek a lakótelep szélén, mindig ugyanott. Arra kellett mennem, mentem is, közöttük, féltem. Persze nem erre gondoltam, amikor ez itt megharapott, érzékeny helyen, emlegeti most is a gyerek, hanem. A kurva anyátokat. Mondtam, a gyerek előtt. Hol a gyerek. És ha őt harapja meg, a kurva anyátokat. Más nem jutott eszembe. Néztem a nadrágom, nem szakadt föl, az orvos is csodálkozott, vékony a bőr, tapogattam az érzékeny helyem, a taxisok röhögtek, jöttek az anyukák az óvodákból. A tapogatós bácsi. Itt gyerekek járnak, a kurva anyátokat. Két nő volt és két kutya, az én kutyám nagy és fekete, hosszú szőrű, mittomén, milyen fajta, mondtam az orvosnak. Gyere, kutyus, gyere, tacskó, itt a finom herezacskó. Benyúlok, véres. Utánuk! Vonszolom a gyereket, a kutyák gazdistul eltűntek. Vissza az óvodába, a vécébe, megnézem jobban. Ennek a fele se. Mi van, ha veszett. Béemkórház, az van közel, a gyerek csöndben figyel, doktor varrás közben humorizál, és ha leharapja?, nővér jódoz, nem tudom odaragasztani (a gézt, nem a farkam - szolgálati közlemény) a szőr miatt, kutyaharapást szőrömmel. Ez itt egy intim betét.Tetanusz a seggbe. Menjek a, milyen téeszbe, áentéeszbe. Akkor inkább újra a kutya.
Vigyázz, a kutya harap!, ki van írva, most látom, anyátok. Csengő nincs, a kapu nyitva. Biztos még sétálnak a ligetben. Kutyaugatás, megismerem. Gyereket ölbe, futás ki. A kutya már a kerítésnél, lerúgom a fejedet, hívd a gazdád, jön az. Oltási bizonyítvány, kéne. Megörül, az rendben, hozza. Együtt örülünk. Most mit mondjak, kedvest, szépet. A kurva anyádat már ismeri. Harangoznak, hat óra. Viszem a gyereket, a dunamesét lekésted, erre tétova sírásba kezd, majd megnézed a macisat, abbahagyja. Lassan én is befejezem.
Megint kedd van, még, éjszaka, lábam az üvegasztalon. Üveg nem mozdul, kaptam műanyag izéket, vettem száz darabot, kitart, végig, még azon is túl, már én mostan micsináljak. Megjött Godot. A Nagy Sintér, kutyája, én, talán ha beleugornék az üvegasztal közepébe, beszakadna, mint a Kassákon az aszfalt, menne talpamba szilánk, kezdődne minden elölről, a kedd. Talán nem is a kutya oltási bizonyítványa volt, a macskáé, a szomszéd kisgyereké, csak a pecsétet láttam. Nézem az arcom az asztal üvegén, a Nagy Sintér kutyája, én, vesszek meg, ha. Így múlik minden, el a kedd, végre hűvösödik. szemhéjak halk / suhogásával itt ér bennünket / a hajnal / tiszta sintértekintet. Hallom, ahogy a költő hasztalan vonít, bennem.
