Elmondom egy álmomat
(Az Én még ő, szinte ember voltam ciklusból)
Megyek, előadásra (milyen?), előadni? hallgatni? (mit?), a Pesti Barnabás (ma: Papnövelde, de ezt az álomban nem tudom) utcai pesti bölcsészkar sötétkapujában (az Miskolcon van, ezt is csak most, éberen tudom), vagy hogy hívjam, árkád, boltív, randán dufart (csak éberen cizellálok és kurziválok, álmomban egyszerűen megyek), szemben velem hömpölyeg (értsd: hömpölyög, akárha víz, vízben) a molekulafejű (ezt álmomban fogalmaztam, nem igaz) tömeg, blueskoncertre mennek, ahogy kiveszem a sötétben, préselődnek át a bejáraton. Mennék én is, a járdán egy asztal körül ismerősök ülnek, most, éberen az egyikre emlékszem, magas, vörös fiú, jogász, öltönyben, nyakkendőben, fociból ismerem. Kérdezik, hát mondom, most jövök Velencéről, focitornáról, ezt nyertem, mutatnám (mit?), nyúlnék a (hova?), már bent vagyok én is. A színpadon férfiak és egy nő, mondja, most vetkőzni fog. Csodálkozunk (álmomban úgy gondolom, a többiek is), mert elég öreg, de azért nézzük. Körül fehér terítős asztalok, megismerem Imre bácsit, a BEAC intézőjét, megörülök, majd jól kikérdezem, épp most (éberen) akarok írni valamit, majd elmond nekem egy régi-régi összeállítást, gondolom álmomban. De mindenkinek föl kell állni, el kell hagyni a termet, be kell jönni újra, egyenként, erkölcsvizsgálat van, a kapuban mindenkit átvilágítanak. Leülünk újra, a mellettem lévő szék üres, mondják (ki?), ott ült az igazgató. És hogy ez biztos csak tréfa, mindjárt jön. Zümmög a terem, suttogják, hogy az igazgatóról kiderültek bizonyos dolgok. Hogy amikor cigarettáztak a vécében, lezáratta. És most diák, tanár a folyosón, sarkokban könnyít magán. Én, akkor, ott, álmomban, nem érzek semmit, bűzt, de ez akkor, álmomban eszembe se jut. Suttogják (kik?), hogy egy nyugdíjas házaspár elkésett, ezért büntetésből főtt kukoricát kellett enniük, az utolsó szemig, még a csutkát is. És látom, álmomban, ahogy, nagyon lassan, esznek. A csutkákat kikapják a kezükből (tanár?, diák?), hogy azzal töröljék ki a seggüket (ezt nem láttam álmomban). Az igazgató nem jön vissza, a színpadról eltűntek, én kint vagyok egy boltban, harisnyákat veszek, testszínű, fényes harisnyákat, számolatlan, valaki (ki?) fölpróbálja mindet, jó lesz. Ennyit el se bírok. Utazom a héven (azt hiszem) Csepelre (azt hiszem), át kell szállni. Mondja mellettem (ki?), hogy aki Budára akar menni, annak ide kell kijönni, itt kell átszállni. Egy másik hévre. Ki van írva: Budafok-Pannon Airlines - a harmadik állomásra nem emlékszem - Lepsény (valamilyen telep, szemét-?, lakó-?, méh-?, gyár-?, álmomban se tudom). Hogy´ megyünk át a Dunán? (álmomban nem rakom ki az aposztrófot.) Nincs válasz.
Jönnek az emberek az egyik hévtől a másikig, munkából jönnek, látni az arcukon. Egy nő ablakot cipel, most vette vagy üvegeztette, akkor se tudom, most már nem is. Tartja féloldalt maga előtt. Egy nő üres gyerekkocsit emel a feje fölé, senki nem segít, nem is akarja. Látszik rajta. Férfi cigarettázik, nagyon gyorsan, sűrűn emeli a szájához, csak szívja. Úgy siet a hévhez. Férfi kabátban, a nyárban, nő két gyerekkel, hol (hol?) a gyerekek rángatják, hol ő vonszolja őket. Mindjárt indul a hév. És még nagyon sokan jönnek, tömegben, mindegyiküket egyenként, tisztán (álmomban, valóban) látom. Fiú egy keréken, de nem mutatványos, és mindenkinél lassabb. Férfi kockás zakóban. Utolsóként érkezem valakivel (kivel?), a mozdony (úgy látszik, ez mégis vonat) előtt megyünk el, lásson bennünket, el ne induljon a mozdonyvezető, már bent ül. Izzad (a mozdonyvezetők izzadni szoktak), és türelmetlen, már csak ránk várt. A kocsiban tágas, fényes terem, színpad. Néznek rám, és én eléneklem a Hajmási Péter, Hajmási Pált, sokszor és egyre gyorsabban, mikor utoljára ugrom be a nagybőgőbe, a hév (vonat), a szerelvény csak akkor indul. Minden állomáson és megállóhelyen megáll. Az egyiken kiszállunk (kivel?), az állomás zárva. A váróterem, a pénztár, még a peron is. A resti is, belülről. Nem tudunk bemenni, nézünk befelé, az ajtóüvegen át. A füstben arcok, ugyanazok az emberek, akik a hév felé siettek. Az ablakos nő feje az ablaküveg közepén, az a pult, tálca, rajta poharak. Feles-, decis, vizes-, kávés-. Most látom, hogy az embereknek csak az arcuk van meg. És az jut eszembe, álmomban, hogy jól meg kell jegyezni, mert meg kellene írni (ez, sajnos, így volt). Amíg erre gondolok, eltűnnek az arcok, csak a füst gomolyog a kitört ajtón, az ablakkeret törte ki, eltűnt a nő, feje, az ablaküveg. Füstben megyünk a mozdony felé, sípol, gőzt ad, beszállunk. Ugyanaz a terem, senki nincs, leülünk, a fehér terítőn poharak, üresek, telik, leivottak, hirtelen, menet közben ugrottak ki a vonatból (kik?), hiszen állt. A színpad fölött egy hintán, mint a cirkuszban, egy nő száll felénk, jól látszik borotvált nemi szerve (álmomban: pinája). Nagyon művi, mondja mellettem a valaki. Mint Moór Mariann (így mondja, Mo-ór és Mariann) Az ötödik pecsét Hieronymus Bosch- (úgy mondja, jeronimusz boss) imitációjában (nem így mondja). Nem is látszott ki neki, ezt már akkor gondolom, amikor fölébredtem.
Végiggondolom újra, rögzítem az álmot. Eszembe jut egy másik, amikor kígyóval. Takarítottam a lakásban, amikor az avar (nedves és száraz falevél nyirkos, sötét kevercse) megmozdult, nézem, kígyó, inkább sejtettem, csak a fejét, nem is, csak a fej hatszögét érzékeltem, s azt, hogy közelít, és hogy nem menekülhetek, csak az ébredésbe.
Kemer szerint kígyó: jelez rövid időn belül beköszöntő gazdagságot. Kígyó, amely marásra készülne: lázas betegséget mutat. Kígyó, amelyet nem lehet kikerülni, sem előle elfutni: rossz jövő. Kígyót szoptatni: őszülés. (Krúdy: Álmoskönyv)
További megfejtéseket nem kérek a kiadóba.
Leülök, leírom ezt. Ki volt az a másik, mellettem? Én még ő, szinte ember voltam. Ez lesz a címe.
No de hát ez se igaz.
