Tízmillió, mondta K. Dezső a telefonba. A vonal másik végén csend. Egyetlen novella tíz milla. Újabb csend. Aztán felhorkant J. Attila. Költő vagyok, mit érdekel engem a próza, s maga! K. Dezső nem adta fel. Drámát is lehet. Tíz milkó! Gondold meg, proletár. A telefonban csend. J. Attila meggondolta. Tízmillió? Odaadnám az Öcsödi Nevelőotthonnak. Már írom is a verset. Itt tántorog a hazában tízmillió... Verset ne. Versre nem adnak. A telefon akkorát kiáltott, K. Dezső azt hitte, a föld dübörög, pedig csak a földalatti. Neeem? Hát a vers csak cifra szolga?!, idézte K. Dezső utált költőjét J. Attila, aki viszont K. Dezsőt utálta. A kultuszminisztérium menjen a... Attila, csitította K. Dezső. De a költő csak vonított hasztalan, vége volt a Siestának. Azt hiszitek, nem tudom, hogy sumák az egész? Pályázat? Közbeszerzés? B. Mihály az egyetlen meghívott, ő a győztes, új és magyar! Én meg majd posztumusz megkapom a Baumgarten-díjat! Mi a pályázat címe?, kérdezte hirtelen. Édes anyanyelvünk. És még van pofájuk anyámat a szájukra venni? Hagyjatok békén, meghalni. Most leteszem, nemsoká jön a vonatom. Csend.
K. Dezső kilépett a telefonfülkéből az őszi Andrássy (azelőtt: Andrássy) útra. Bement a Japán kávéházba (azelőtt: Írók Boltja), ott (t)anyázott a magyar irodalom. De nem ám a szokásos zsongás jajongott, busongott fájón - mindenki papír fölé görnyedve írta a tízmillió forintos novellát és/vagy drámát. Csak verset, verset nem írt senki, hála a kultuszminisztériumnak! Legyet a légycsapó, verset legjobban a kultusztárca irt. Egyedül K. Frigyes nem írt, leült K. Dezső mellé. Tudod, mit csinált B. Mihály? K. Dezső csak azt tudta, ez megint valami beugratás lesz. Nem találod ki. Nővé operáltatta magát. K. Dezső nem hitte. Pedig már voltak árulkodó jelek. Amikor például ezt írta: Szekszárdon születtem / színésznő szerettem / volna lenni de nem / lettem mert Szegeden / nincsen színiegyetem. Ez hülyeség, te írtad, mondta K. Dezső, miért is operáltatta volna át magát? Mert így nagyobb eséllyel indul a tízmilliós pályázaton. Nézz körül! Megannyi írónő! Valóban, a Japánban gyönyörű női ajakak harapdálták csonkig a ceruzát, K. Dezső döbbenten fedezte fel az egyik rágcsálóban B. Mihályt. B. Mariska a b. neve, súgta K. Frigyes. ", ha én nő lehetnék, talán bekerülnék az Agyar Arancs mellékletébe, a Műfarokba!, ábrándozott K. Frigyes, és kezébe vette koponyáját. Lenni vagy, nem?, pörgette pörge koponyáját és nevetett. Csendesebben vigadjanak!, szólt át a szomszéd asztaltól P. Sándor, mert ő is itt volt. És B. Bálint és Z. Miklós és Cs. V. Mihály. Janus P. a pályázat kedvéért megtanult magyarul írni. És nem csak ő, jöttek külhoniak, a kultuszminisztérium pályázatára megindult a literaturizmus, vetekedvén az ötöslottó-hisztériával. Számos író vallotta be, hogy ő tulajdonképpen magyar, csak a világhír végett eddig idegen nyelven írt. Günter G., Bohumil H., Franz K., Fjodor Mihajlovics D., Miguel de C., William S., Alighieri D. és a többiek, özönlöttek a pályázatok, a minisztérium őrjöngött, és találgatta, vajon ki rejtőzhet az "Egy fiú a Buddenbrook házból", "Egy bimbózó lány" és a "Vagyok, aki vagyok" jelige mögött. (Utóbbi több írást is küldött.)
Csak verset, verset nem írt senki. Illetve. A pályázat elsőkötetes költőknek is tízmilliót ígért, ezért irodalmunk nagyjai cselhez folyamodtak. B. Mihály-Mariska például, látván, hogy nem bír Bovaryné lenni, rövidnadrágban, térdzokniban nyújtotta be pályázatát. B. Misi vagyok, apukám küldte, és lenyelte a tízórait. Egy Kossuth-díjas író, nevet nem mondok, mert nevenincs, szakállát levágatván, álborostásan, fiatal költőnek adva ki magát "első" kötetével kopogtatott a minisztériumban. Persze kirúgták. Ezt zokon véve Én X. Y. Kossuth-díjas vagyok! ordított, toporzékolt, persze kiröhögték. Azok, akik a Kossuth-díjat adták néki.
K. Dezső csak rágcsálta a ceruzát, nem jutott eszébe semmi. Valami trendi kéne, ahogy a sok trendy dandy csinálja. Mondjuk: Mi a fasz van? A pina kérdez. És az ellennovella: Honnan a picsából? A fasza válasza. Mi most a sikerkönyv? Kigazolt virágzás. Virágozzék ezer gyom. A sok gyökér. Szöveg Elek. Nem igazándiból ám, csak játszásiból. Nem ér a nevem! Pedig csak az van, nevem. Műnem? Mű, nem. Vagy egy kis szingli-tangli, mond-én, nemzed-ék, egy-ön-tetű, eper-ön-tetű, gerincropi, fejlövésregény, ro(h)ad a vérbe. K. Dezső körülnézett, a többiek hogy` csinálják. W. Sándor mosolyogva ült egy sarokban. Min mosolyogsz, Sanyika?, kérdezte K. Dezső, mert ő volt az öregebb. Megírtam a verset. A pályázatra? Arra. De hát verset nem lehet. De gyermekirodalmi művet igen. És mosolyogva mutatta a kiírást. Megírtam egy gyerekverset, a kis huncut. Olvasd föl, Sanyika. Tojáséj. Ez mitől gyerekvers?! W. Sándor nézte a verset, valamit beleírt. Kindertojáséj. És mosolygott tovább, kuncogott zsebében a tízmillió. K. Dezső ment tovább. M. Zsigmond még csak a címnél tartott: Tízmillió krajcár. Aztán miről fog szólni a novella, Zsiga bátyám?, kérdezte K. Dezső, mert ő volt a fiatalabb. Tízmillió magyar íróról, akik kétségbeesve keresik a megírtnak hitt novellát asztalfiókban, ágy alatt, varródobozban, agytekervények labirintusában. K. Dezső P. Sándor mellé ért. Sándor nem írt, szavalt. Életemet és véremet! Na és a tízmillió, nem elég vérdopping? Eh, potomság!, csapta le a lúdtollat P. Sándor, és csapot-papot feledve rohant a kukoricásba, ezzel a posztmodern gesztussal is jelezve a posztmodern fickóknak (fikciónak, dikciónak), hogy vele nem lehet kukoricázni.
K. Dezső ült az asztalnál, nem írt semmit, csak ezt a tárcát. Pedig közeleg a pályázat beadási határideje, 2004. január 22., a Magyar Kultúra Napja.
2004. január 22-én éjjel K. Ferenc gyertya fénye mellett me-legedik szatmárcsekei dolgozó-szobájában. A határidő éjfélkor lejár, a papír üres, nem írta meg a Hymnust.
Sebaj, dől hátra székében a költő. Verssel úgyse pályázhatnék, mondja csak úgy magának, és a magyar nép zivataros századaira, tízmillió Hymnustalan magyarra és tízmillió magyar forintra gondol.
