A spekulánsok éve
Jó éve volt annak, aki ügyesen játszott a forinttal. No nem a snúrra vagy hasonló gyermekded játékokra gondolok, hanem a pénzügyi spekulációra. A spekuláns akkor boldog, ha sokat és kiszámíthatatlanul mozog az árfolyam, és idén ez megadatott neki a forintpiacon. Neki mindegy, hogy drágul vagy gyengül a forint, csak egy a lényeg: jól lője be az irányt, és lehetőleg előbb, mint mások. Persze az sem árt, ha tétet is tesz rá, minél nagyobb összeget, annál többet nyer - vagy veszít (elvégre kockázat nélkül nincs rizikó). Ez különbözteti meg őt az értelmiségitől, aki szintén folyton spekulál, de ettől nem lesz gazdagabb, igaz, szegényebb sem. Hogy az egyéni nyerészkedésen túl mi mindenre jók a spekulánsok, azt Meir Kohn professzor szavaival érzékeltethetjük: "A narancslé határidős áraiból például jobb előrejelzés nyerhető a floridai időjárás rejtelmeit illetően, mint az országos meteorológiai szolgálat jelentéseiből!"
A spekulánsok többsége szép csendben teszi a dolgát, gyakran észre sem veszi. Mindannyian pénzügyi spekulánsok vagyunk, még ha nem is tudatosul bennünk. Ma már bármikor (szinte) bármilyen más valutára átválthatjuk forintunkat (ha van), tehát amikor ezt nem tesszük, már azzal is spekulálunk. Mindegy, hogy csak lustaságból, de tétlenségünkkel is azt tesszük, amit a spekuláns, aki alapos fontolgatás után dönt úgy, hogy most nem váltja át forintját euróra, dollárra, zlotyra. Az elhivatott spekuláns persze folyton izgul, hogy jól döntött-e vagy sem, mi oda se bagózunk, csak akkor izgulunk föl, ha valami látványos pénzpiaci változástól hangos a sajtó, például amikor hirtelen le- vagy fölmegy a forint árfolyama, és ráeszmélünk: mekkora barmok (vagy mázlisták) voltunk, amiért nem váltottunk euróra, dollárra, zlotyra.
Az idén sokszor fölhördülhettünk kínunkban vagy örömünkben. Amióta szabadon váltogathatjuk ide-oda forintunkat, nem volt év, amikor ennyire kiszámíthatatlanul és ekkora kilengések-kel mozgott a forint. Régebben is mozgott persze, volt olyan idő, amikor egyszerre 8 (1994 nyara) vagy 12 (1995 tavasza) százalékkal értékelték le, de akkor még csak az intézményi befektetők spekulálhattak, ráadásul minimális kockázattal is nagyot kaszálhattak. Egészen addig, amíg a Bokros-csomaggal bevezetett "előre bejelentett csúszó leértékelés" keresztnevű árfolyamrendszer ki nem húzta kezükből a kaszát.
A nagyobb kiszámíthatóság növelte a jegybanki politika hitelességét, amire nagy szükség volt akkor (is), csakhogy egy idő után a forint úgy odatapadt a szűk árfolyamsáv erős széléhez, hogy csak költséges devizavásárlással lehetett onnét levakarni. Az ingadozási sáv kiszélesítése 2001-től megnövelte a kamatpolitika mozgásterét, és véget vetett annak az áldatlan állapotnak, amikor a forintvásárló csak nyerhetett a tuti vesztes magyar állam kárára, a jegybank pedig kényszerűen asszisztált ehhez. A nagyobb árfolyamkockázat a spekulánsokat is aktivizálta, akik szeizmográf szerepükkel a monetáris döntéshozókat is segítették. Egészen 2002 végéig, amikor a mind erősebb forintot szorgalmazó MNB közleményei egyes befektetőkben azt a hiedelmet keltették, hogy a jegybanki vezetés akár a sáv eltolására is vevő lenne.
2003, a spekulánsok éve így azzal indult, hogy néhány brit befektető bank rohamot indított a forint erős sávszéle ellen. Az MNB hősiesen visszaverte ugyan a támadást, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy újabb és újabb spekulánsok verjenek tanyát a spájzban. A kormánnyal karöltve annyit sikerült csak elérniük, hogy a nyár elejétől már nem a forint erősödésére, hanem a gyengülésére játszanak. Pedig az euró gyors bevezetésének (júliusi) bejelentésével éppen erősíteni akarták a forintot - azt követően, hogy az lejtmenetbe váltott pár nappal azelőtt, hogy a (júniusi) sáveltolással éppen gyengíteni akarták volna az export ösztönzése érdekében. Ugye, kicsit zavaros? Attól tartok, a befektetők is így gondolták.
Nem minden előzmény nélkül jutottunk el tehát a (nemcsak a befektetőkből, de a magyar pénzügyi vezetőkből is) némi pánikot kiváltó november végi forintzuhanáshoz. A forint gyengülésére játszó spekuláció kicsit veszedelmesebb dolog, mint a fordítottja. Nemcsak azért, mert egy euróban szegény országnak nehezebb euróeladással visszaverni a rohamot, mint euróvásárlással, hanem azért is, mert a rövid távon gyengülésre spekulálók a hoszszabb távra befektetőket is arról informálják, hogy valami nincs rendben a magyar gazdaságban. Kohn hasonlatánál maradva: viharfelhőket látnak, vagy egyenesen a narancs elfagyását jósolják. A hosszabb távra befektetőket megerősítik abban, hogy nem csal a szemük, amikor a lefelé hajló görbéket (fizetési mérleg hiánya, államadósság) lefelé hajlónak látják, és nem csal az eszük, amikor mindebből arra a következtetésre jutnak, hogy a forint esetében a szokásosnál nagyobb árfolyamkockázattal kell számolniuk. Ez a felismerés vezeti aztán a befektetőket arra, hogy csak nagyon magas kamatfelárral vegyenek magyar állampapírokat, meglévő készleteiktől pedig még időben szabaduljanak.
Amikor idáig fajulnak a dolgok, akkor már hiába mondja a kormány: nyugi-csigi, ne hisztizz, magad is láthatod, milyen szépen süt a nap, be fog érni az a vacak narancs, és akkor lesz olcsó lé, te is jól fogsz járni. Amikor odáig fajulnak a dolgok, hogy már azt sem hiszi el senki, amit lát, akkor fölösleges minden duma. Akkor nem marad más, mint tettekkel bizonyítani a kételkedő befektetőknek, hogy az ország vezetői nem kapaszkodónak használják a kormányrudat, hanem irányítani is képesek. Ami meggyőzheti őket arról, hogy - Floridában - beérik a narancs. És akkor talán mi is reménykedhetünk abban, hogy nálunk viszont egyhamar nem.
