Nemzeti üzlet
A szerb határrendőr szigorúan végigmérte a mikrobuszban ülő bundás belgrádi hölgyet. "Ön magyar állampolgárként több mint három hetet tartózkodott Szerbiában, rendőrségi bejelentőlappal kell rendelkeznie. Hol szállt meg? Rokonoknál, ismerősöknél, szállodában?" A nő felháborodottan közbevágott. "Miféle magyar állampolgár? Szerb vagyok, mint ön. Én ezt a passzust drágán megfizettem." A határrendőr azonban makacskodott. "Lehet, hogy szerb, de magyar útlevele van. Kérem a rendőrségi bejelentkezési lapot. Különben beütjük a pecsétet, hogy szabálysértés miatt egy éven át nem teheti be a lábát Szerbiába. Minden külföldinek, aki három napnál tovább tartózkodik az országban, be kell jelentkeznie a rendőrségen. Csak ki kell töltenie egy űrlapot, és a házigazdája aláírja."
A nő ingerülten felkacagott. "Még hogy engem kitiltsanak Szerbiából! Hát milyen patrióta az úr? Még hogy a szerbek kitiltsák a szerbeket? Ha győznek a radikálisok, akkor az ilyeneket Albániába toloncoljuk, hogy ott móresre tanítsák őket."
Az egyenruhás megvakarta a füle tövét. Seselj pártjának neve hallatán zavarba jött. Jobb lesz óvatosnak lenni, hiszen a főnök ezekben a napokban egyre többet hangoztatja a hazaszeretetet. Mind gyakrabban újra arról beszélnek, hogy Kosovót vissza. Jó lesz ügyelni. Ám nem bírta ki, s megjegyezte. "Egy tiszta szívű radikális hölgy nem magyar útlevéllel kóborol a nagyvilágban, hanem mélységesen büszke a szerb útlevelére." A bundás nő a táskájába nyúlt, és kirántotta a szerb útlevelet. "Van nekem az is. Meg személyim is. Tehetek én arról, hogy mindenhol igazságtalanul gyűlölnek bennünket, s ezért nem engednek be sehova? Nem vagyok őrült, hogy vízumért álljak sorba. Azt akarja az úr, hogy mi, szerbek megadjuk magunkat? Négyszobás lakásom van Belgrád központjában, ha tudni akarja. Vánszorogjak be a rendőrségre, s jelentsem be, hogy saját magam vendége vagyok a saját államomban? Azt akarja, hogy a szerbek saját országukban vendégek legyenek? Nem tudja, hogy mit beszél." A határrendőr fanyalogva forgatta a hölgy személyijét és a szerb útlevelét. "Rendben van, most az egyszer elnézem, de legközelebb tessék bejelentkezni a belgrádi rendőrségen", mondta, de immár sokkal szelídebb hangon. Jobb lesz, ha nem húz ujjat ezekkel a radikálisokkal.
A mikrobusz elindult. Miután a magyar határrendőr lepecsételte az útlevelet, az egyik utas barátságosan megszólította a bundás hölgyet. "Bizony kérem, nagyon nehéz kettős állampolgárnak lenni. Mi az osztrákokkal üzletelünk, ezért kellett magyar útlevél. Képzelje el, asszonyom, még a vérvizsgát is alig alkudtuk le. Aztán jönnek ezek a határrendőrök, akik nem becsülik a patriótákat. A feleségemmel azonban ravasz megoldást találtunk ki. Besétáltunk a belgrádi rendőrségre, én bejelentettem a feleségemet, a feleségem pedig bejelentett engem, úgyhogy most rendben vannak a papírjaink." "Úgy van", bólogatott a felesége, "látja, velünk nem kötözködött a határrendőr, ugyanis egymás vendégei voltunk Szerbiában."
A bundás hölgy tovább dohogott. "Nem elég, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk, még a sajátjaink is akadékoskodnak. Ha tudnák, hogy mennyit szaladgáltam ezért az útlevélért. Az a hülye határrendőr azt gondolja, hogy álmaim netovábbja a magyar állampolgárság. Mint azoknak a szerencsétlen vajdasági magyaroknak, akik ingyen akarnak utazgatni. Fogalmuk sincs, hogy ez mennyi pénzbe kerül, hogy mennyit kell fizetni a pesti ügyvédeknek!" A férj és a feleség felsóhajtottak. "Mi is nagy árat fizettünk érte. Egy lakást kellett vennünk, hogy szabadon utazzunk és üzleteljünk a világban."
Ezután heves vita robbant ki a mikrobuszban. Valaki megszólalt, hogy legjobb lenne, ha megállnának pihenni a Mali Uzicéhoz címzett vendéglőben. Mások élénken ellenkeztek. Jobb lesz a Pozarevácnál pipaszünetet tartani, mert ott a legtisztább a toalett, meg ott készítik a legjobb leskováci mutykalicát. Egy fiatalember a közeli Zlatibort javasolta, ott jó török kávét lehet inni. A vitát a mikrobusz sofőrje szakította félbe. "Az Avalában készítik a legjobb csevapcsicsát és plyeszkavicát", közölte ellentmondást nem tűrő hangon. "De ott a legdrágább", tiltakozott a fiatalember. "No, és?", intette le a sofőr, "szerb zsebbe vándorol a pénz. Össze kell tartanunk, ez az egyetlen hely, ahol a rendkívüli állapot idején Cecát lehetett hallgatni."
Az utóbbi érv hatott. "Úgy van", helyeselt a bundás hölgy. "Amikor Szerbiában betiltották és bebörtönözték, az Avalában csak azért is az ő népdalait játszották. Hadd lássák a magyarok, hogy nem ijedtünk meg. A nemzet csalogányát narkópatriotizmussal vádolták. Sajnos manapság ilyen az igazi hazafiak sorsa Szerbiában. Remélem, hogy a választásokon megbuktatjuk azokat, akik Milosevicet Hágába küldték, az igazi hazafiakat pedig narkósoknak nevezték. Szégyen, gyalázat."
A belgrádi hölgy elsőként lépett be az étterembe. Egy adag csevapcsicsát és szerb módra elkészített savanyú káposztát, vagyis prokolit rendelt hozza. A házaspár a bundás hölgy asztalához kéredzkedett, s plyeszkavicát rendelt, hagymával. Az asszony bizalmasan odasúgta: "Jól odamondta azoknak a nemzetárulóknak."
A teremben felcsendült az egyik ismert hazafias Ceca-dal. A bundás hölgynek ettől megeredt a nyelve, s magyarázni kezdte a házaspárnak. "Ki kellett oktatnom azt a palit, nehogy azt gondolja, hogy nagyobb hazafi, mint én, aki a pesti vagyonomból támogattam szegény boszniai és horvátországi önkénteseinket. Még hogy én magyar! Bár elismerem, hálás lehetek a magyaroknak, kezdem megszeretni őket, olyan naivak. Igaz, csak a magyar ügyvédemet, a varrónőmet, a kozmetikusnőmet és az orvosomat ismerem. Tavaly vagy tavalyelőtt láttam, ahogyan eltorlaszolták az egyik hidat, pontosan úgy, mint a szerbek lenn Kosovóban, Mitrovicán. És lelkesen lengették a zászlókat. Szóval kezdenek belejönni, de valami nagyon hiányzik belőlük. Néha észreveszem, hogy nagy tisztelettel néznek rám, az ügyvéd, akinek az oldalát nagyon furdalja, hogy tettem szert ennyi pénzre, egyszer el is szólta magát. Ha nekünk is lenne olyan kiváló emberünk, mint amilyen Seselj vajda, akkor mi is egyenes gerinccel járnánk. Csak ennyit mondott, aztán a komputer fölé hajolva ellenőrizte a szerződéseket. Ugyanis, miután elrendezte az útlevelemet, ő viseli gondját a pesti lakásaimnak, amit a németeknek és az angoloknak adok ki. Azt válaszoltam az ügyvédemnek, hogy fogas kérdésről van szó, az útlevél ugyan drága, de a hazaszeretet sokkal drágább. Hüledezve nézett rám, mintha nem értené, mit mondok. Értetlenül csóválta a fejét. Szegény fickó, miközben engem megzsarolt az útlevélért, arról álmodozott, hogy a nemzeti érzés valami szent dolog, azzal nem lehet üzletelni. Pedig éppen azt tette, szegénykém, vagyis rossz üzletet kötött. Meg sem fordult a fejében, hogy nem az útlevél, hanem a nemzet a legnagyobb üzlet. Hiába, még sokat kell tanulnia tőlünk. Mérget veszek rá, hogy belőle sohasem lesz jó hazafi, csak olyan nemzeti műkedvelő. Dilettáns. Csak az tudja becsülni a nemzeti érzést, aki drágán megfizeti, aki viszont ingyen kapja, gyorsan elprédálja. Ezért sajnálom a magyarokat, gyorsan elprédálják azt, amit ingyen kaptak."
