Ekkor teszi fel halhatatlan Szókratész barátom a fenti kérdést.
Hűha… nehéz kérdés. Állítólag Hérakleitosz beszélt először a bölcsesség szeretetéről, azokat nevezte filozófusoknak, akik bölcselkedni szerettek. Manapság meg – megnéztem a Wikipédiában – „a végső okok tudományát” nevezik filozófiának. Na jó, hagyjuk. Akkor már legyen inkább Hérakleitosz.
– Te, Szókratész, mit gondolsz Hérakleitoszról?
– Kiről? Nem ismerem.
– Na tessék. Nem ismered, hát nem ismered. Úgyis te kérdeztél engem, de mielőtt válaszolok, szerettem volna tudni, hogy te kiket tekintesz filozófusoknak.
– Nem tudok én erre egyértelmű választ adni. De ahogy az utóbbi időben be-be kukkantottam itt meg ott a könyvesboltokba, majd’ mindig találkoztam olyan polccal is, amelyre filozófia volt felírva. Némelykor levettem egy-egy kötetet, belelapoztam, de többnyire nem értettem belőle egy szót sem. Egy helyütt találtam aztán néhány kötetet Platóntól – talán az a Platón, aki gyakran megjelent az én ifjú barátaim között? –, de nem igen értettem őt sem. Igazán jól – tudod – én csak ógörögül tudok.
– Egyszer egy könyvkiadó barátom, maga is filozófus, meghívott Bécsbe, hogy vitatkozzak az ő francia barátjával, Alain Badiou-val. Egy gyönyörű, Gottfried Semper tervezte épületben volt a vita, a Lehárgasséban. Olvastam egy könyvét Badiou-nak, nem találtam érdektelennek, hát elfogadtam barátom meghívását. Már ebéd előtt összetalálkoztunk: bécsi barátom, Peter, Badiou a feleségével, meg jómagam; az úton a vendéglő felé Badiou-val beszélgettem, továbbra is okosnak találtam a kolléga urat. Este aztán megkezdődik a vita a Semperbauban, hárman ülünk a pódiumon, lent meg fiatalok tömegei. Elsőnek Badiou beszél – társadalomkritika; magam sem tartom megalapozatlannak azt, amit mond; a konklúzió, az már más kérdés: az egyedüli elfogadható alternatíva filozófusunk szerint a kommunizmus. Mármint, hogy a kapitalizmust meg kell dönteni és a helyén meg kell valósítani a kommunista társadalmat. Az ismertebbek közül Slavoj Žižeknél találkoztam ugyanezzel a kettősséggel. A diákság lelkes ovációval fogadja Badiou előadását. Peter barátom, a vitavezető, kérdezi, hogy én mit szólok ehhez. Mondom: én már kipróbáltam a kommunizmust, nekem nem tetszett. De hagyom most a részleteket. Azt akartam csak illusztrálni, hogy még nem is olyan régen azok a filozófusok, akik szélesebb körben is ismertté szerettek volna válni, bármilyen kulturáltak voltak is, bármi érdekeset tudtak is mondani minden egyébről, ha a társadalom állapotáról esett szó, a kapitalista társadalom kommunista kritikájánál és egy primitív kommunista jövőképnél landoltak.
– Ez van abban a töméntelen könyvben a könyvesüzletek polcain?
– Ez csak egy töredéke a mai filozófiai irodalomnak. S most már nem is ez az elképzelés a menő – ahogy manapság mondják. Hogy ma mit olvas az, aki nem filozófus „szakember”, azt mindjárt elmesélem. Ami a polcokat megtölti, az viszont valami más. A „filozófiatudósok” színvonalas vagy éppen kevésbé színvonalas írásai, melyeket többnyire csak a kollégák olvasnak. Szerintem, Szókratész, téged ez nem érdekelne, még ha ógörögül lennének is. Lehetséges, hogy a gondolkodásod változott azóta, hogy Platón meg Xenophón beszámoltak róla, de hogy ez neked tetszene, azt azért elég valószínűtlennek tartom. Szakfilozófia, filozófiatudomány, nincs ezzel semmi baj, sőt, ha értelmesen akarsz filozofálni, legyen a filozófiád a bölcsesség szeretete vagy a végső okok tudománya vagy bármi más, sok mindent ismerned is kell a szakfilozófiából. Megalapozatlanul fecsegni erről arról, az nem filozófia. De ami megszólítja az embereket, az valami más. Persze leginkább olyasmi, ami vigasztaló jövőt rajzol az emberek többsége számára többnyire elfogadhatatlan jelen helyére. Én úgy gondolom viszont, hogy a filozófia feladata a tisztánlátás elősegítése, nem pedig a vigasztalás. De nem erről akartam beszélni. Azt akartam elmesélni, ami – meglátásom szerint – a kommunista jövőkép felvázolása helyére lépett.
– Már nem a Žižek, Badiou etc. jelen-kritikája és kommunista jövőképe a menő?
– Úgy tűnik, nem. S ha igazam van – távolról sem olyan biztos ez –, akkor ez azt is mutatja, hogy az emberek többsége, legalábbis az úgynevezett fejlettebb világban – és gondolom, tudod miről beszélek, hisz’ az utóbbi évtizedekben is bejártad Földünk legkülönbözőbb országait – már nem tartja olyan elviselhetetlennek a jelent. Amiért mi, filozófusok, de mondok ehelyett valami mást, elkötelezett értelmiségiek – például a színinövendékek is, beszéltem már neked róluk – utáljuk ezt a világot, melyben csak a pénz és a hatalom számít, az tulajdonképpen az a nagyon határozott tendencia, hogy a pénzen és a hatalmon kívül minden más érték eljelentéktelenedik. A többséget ez viszont nem zavarja, még az sem, ha a hatalmasok mérhetetlen vagyonokat halmoznak fel, ha ő maga is egyre jobban él – már ami az anyagiakat illeti –, vagy reményt lát arra, hogy egyre jobban fog élni. Még azt sem nagyon hiszi, tán egyáltalában nem hiszi el, hogy a növekvő fogyasztás, s ezt tekinti egyre jobb életnek, élhetetlenné teszi a földet.
– S mit mond erre a filozófus?
– Melyik? Az, aki hisz a technikai haladás jótéteményeiben, az Hegel módjára…
– Az meg kicsoda?
– Hagyjuk, talán majd holnap elmesélem. Szóval az a hegeli abszolút szellem megvalósulását látja az informatika – eddig még meg nem valósult – csúcsteljesítményében, abban a mesterséges intelligenciában, amely nem úgy működik, ahogy beprogramozták, hanem átveszi a hatalmat a társadalom felett, s így megakadályoz minden olyan emberi lépést, amely a katasztrófa irányába vezetne. Az embert megfosztja szabad akaratától. Ellenállni lehetetlen. Ettünk a tudás fájáról, tudjuk, mi jó, mi rossz; s tudjuk a rosszat is választani. Emberré váltunk. A mesterséges intelligenciának ez a magasabb rendű fajtája viszont megfoszt ember voltunktól: többé nem választhatunk. Azt tesszük, amit kell, annak érdekében, hogy megmaradjunk. Hát ez még a kommunizmusnál is rosszabb.
