Milan Bandić zágrábi polgármestert képtelenség értelmes kategóriákkal leírni. Ahogy azt is csak a sok mindent látott kelet-európai olvasó tudja valamelyest elképzelni, miként nyerhet valaki immáron hatodszor fontos választást egyetlenegy, soha be nem teljesített ígérettel (mely ígéret még megvalósulása esetén is legfeljebb egy hétig vezetné a híreket). Bandićnak sikerült: most ígérte meg hatodjára, hogy villamos megy majd Zágráb belvárosából a reptérre. A hétszázát! Az ígéret első elhangzása óta már új reptér is épült (természetesen Franjo Tudjmanról nevezték el), de villamos a mai napig nem vezet oda.
Baloldali politikusként kezdte a 90-es évek elején, jugoszláv kommunizmusról váltott horvát szociáldemokráciára. Horvátországban ehhez nem kellett különösebb bátorság még Tudjman alatt sem, Zágrábban pedig a jobboldali nyomulásnak egyrészről a belvárosi, baloldali és liberális polgárság, másrészről a külső városrészek proletariátusa szab gátat. Bandić őket kiszolgálva lett 2000-ben főpolgármester. 2003-ban egy időre ki kellett szállnia a szolgálati kocsiból (bizonyos ittas furikázások miatt), de 2005-től ismét ő Zágráb főpolgármestere. Közben a szocdemek kizárták pártból, igaz, nem piálásos vagy korrupciós ügyei miatt, hanem, mert el mert indulni államfőjelöltként a párt hivatalos jelöltjével szemben.
Zágrábon kívül nem kedvelik különösebben, a városban azonban tényleg verhetetlen. Nincs olyan társadalmi réteg, amellyel ne lenne jóban, amelynek ne ígért volna már valamit, és amelynek nyelvezetét ne tudná pillanatok alatt átvenni. Reggel még antifasiszta megemlékezésen szónokol és magasztalja Titót, délben katolikus misén gimnasztikázik, este napszemüveges, hegyes cipős vállalkozókkal bulizik. Idén lett volna először komoly esély arra, hogy a műsorára ráunjon a horvát főváros. A baloldali és liberális pártok végleg kihátráltak mögüle, és ütőképes jelöltet indítottak Anka Mrak-Taritaš személyében. A politikusnő pártja, a baloldali-liberális Horvát Néppárt azóta már jobblétre szenderült (nekrológját lásd az előző Svarcgelbben: Képtelen koalíció, Magyar Narancs, 2017. június 22.), de ő maga majdnem győzni tudott. A belvárosi körzetekben 70-80 százalékkal tarolt – de Bandićot a külkerületek végül mégis győzelemhez segítették. Pontosabban: a baloldali külkerületek és a Mrak-Taritaštól berezelt jobboldali szavazók.
A májusi helyhatósági választáson ugyanis a mainstream jobboldal, a HDZ unalmas jelölttel indult, s az ádázul jobbos szavazókat a fiatal, szőke történésznő, Bruna Esih tudta megszólítani. Őmögötte persze erős támogatóként a revizionista-széldőjobboldali történész, Zlatko Hasanbegović, exkultuszminiszter állt. A politikus azon nézet egyik hangos képviselője, hogy az igazi horvátság és az iszlám egyáltalán nem zárják ki egymást, sőt. Ez a gondolat a 19. századi horvát nemzetépítő nacionalizmus egyik mellékága, melynek segítségével a boszniai muszlimokat akarták volna (vissza?)terelni a horvát nemzetbe, mondván, hogy ők lennének „a horvátság virágai”. (A bosnyákok persze hallani sem akarnak erről.) Az usztasa mozgalom is erősen iszlámbarát volt, Zágrábban ők építettek hatalmas mecsetet. Hasanbegović usztasabarát nézetei viszont manapság már nem férnek bele a modernizálódó, középre húzó HDZ-be, a kitűnő fíloszt ezért idén ki is vágták a pártból. Zágrábban rögtön bosszút is tudott állni: a Bruna Esihhel közös listájuk májusban 10 százalék felett teljesített, megelőzve a HDZ-t is.
A független lista nem bajlódott unalmas szakpolitikákkal, az egész kampányát gyakorlatilag egyetlen emlékezetpolitikai kérdésre húzta fel. Hasanbegovićék csak annyit ígértek, hogy a zágrábi városházán majd kiharcolják: a nemzeti színház előtti Tito marsall teret nevezzék át valami nemzetibbre. Hasanbegović vérbő antikommunista kultúrharcára a szélsőbal rögtön meg is felelt: heti váltásban hol horvát háborús veteránok tüntettek Szűz Mária meg Ante Gotovina képei alatt (és Aldi-szatyorral a kézben) a tér átnevezéséért, hol a zágrábi értelmiség tartott névsorolvasást, ahol neves színészek, rendezők, újságírók követelték a Tito név megőrzését.
Bandić e vitában nem mert véleményt nyilvánítani – pontosabban mindig annak a véleményét szajkózta, akivel épp beszélt. A választások után azonban egyértelművé vált számára, hogy szüksége lesz a szélsőjobb szavazataira – és ekkor inkább már csak velük beszélt. Míg először még csak azt ígérte, hogy helyi népszavazáson dönthetik el a zágrábiak, akarnak-e továbbra is Tito teret a városukban, most már népszavazás nélkül akar változtatni – Hasanbegovićék ugyanis ehhez kötik a támogatást. A jobboldal Egyetem térnek vagy Színház térnek akarná átnevezni a területet, végül – hogy valami balos íze mégiscsak megmaradjon – a Horvát Köztársaság tere mellett döntött Bandić.
A horvát zsidó közélet ugyan két táborra osztott (a jugoszlavisták székhelye a Palmotićeva utcában van, a jobbosoké a Mazuranić téren, nem messze a Tito tértől), de a Tito-vitában mindkét csoportozat azt hangsúlyozza, hogy nem a jugoszláv kommunista politikust, hanem a horvát származású antifasiszta partizánvezért kell benne tisztelni. Márpedig az antifasizmust maga Franjo Tudjman is a horvát államiság egyik alappillérének tartotta, s ezért kitüntetett helyen szerepel a horvát alkotmányban is.
Milan Bandić listáján jutott be a zágrábi városházára a zsidó származású neves horvát filmproducer, a Schindler listájával egykoron Oscar-díjat nyert Branko Lustig is. Ő már most bejelentette, hogy az átnevezés ellen fog szavazni. A többség azonban nélküle is meglesz, azaz Hasanbegović bonthatná a pezsgőt, ha a vallása ezt nem tiltaná. Mindazonáltal a városházára idén bekerült szélsőbaloldali „Zágráb a miénk” koalíció a szerb kisebbség hetilapjában, a Novostiban már most megígérte: lesz még újra Tito tér. A zágrábi kultúrharc folytatódhat, Bandić meg, ha ügyesen lavíroz tovább, talán öt év múlva is nyer.
Hacsak addig meg nem épül a reptéri villamos.
