Ezek a tervek az elsõ betûtõl az utolsóig színtiszta blöffök voltak. Esély sem volt reálisan megsaccolni, hogy 15-20 programozó és grafikus a következõ egy-másfél évben min hány órát fog dolgozni. Viszont: a tervek szakszerû blöffök voltak. Elvileg akár így is alakul-hatott volna a fejlesztés.
Partnereink sohasem ellenõrizték, hogy valóban annyi órát dolgoztunk-e egy-egy részfeladaton, mint amennyit beterveztünk. Összességében kellett betartani bizonyos fejlesztési mérföldköveket. Ha ez többé-kevésbé sikerült, akkor jó volt a terv, még ha nem is pontosan aszerint történtek a dolgok. Sokkal késõbb, informális beszélgetésekben kiderült, hogy partnereink is pontosan tudták, mennyire irreális dolog húsz-harminc emberévnyi munkát elõre pontosan betervezni, különösen egy szoftverprojekt esetében. Mégis mindig ragaszkodtak az egészen részletes tervhez.
Mi persze teljes hülyeségnek tartottuk, hogy a tervezés szakaszában gondosan összegyûjtjük a részfeladatokat (amelyeknek a felét sem lehet pontosan elõre látni), majd ahol csak lehet, a szükségesnek látszónál kétszer-háromszor több idõt tervezünk rájuk, ügyelve, hogy azért ne nagyon lógjon ki a lóláb. De éppen ez az abszurdul értelmetlen törekvés, hogy "csak ne lógjon ki a lóláb", tette a terveket mégis többé-kevésbé reálissá. A tervek valamennyire önmegvalósító jóslatként viselkedtek akkor is, ha a fejlesztés során már sohasem néztünk beléjük.
Magyarországon sok olyan szoftverfejlesztést láttam, ahol ilyen részletes terv nem készült. Ezek a projektek szinte mindig éveket késtek, bár néhány közülük végül is komoly siker lett. De ezek a kivételek csak erõsítik a szabályt. A nagy késés árát mindig megadták valahol a fejlesztõk: szétesett vagy megkeseredett a csapat, esetleg a következõ fejlesztést bukták csúnyán el, mert azt is ugyanígy csinálták, de csak egyszer volt Budán kutyavásár.
Egy amerikait nem a keserû élettapasztalatok tanítanak meg arra, hogy terv pedig kell, méghozzá amennyire csak lehet, szakszerû terv. Az amerikai iskolában nagy hangsúlyt fektetnek erre. A tanárok szigorúan büntetik, ha a diáknak nincs terve a feladat végrehajtására, vagy a terv csak tessék-lássék módon készült. Ha a feladat megoldása gyenge, azt persze rossz jeggyel értékelik, de külön nem büntetik. Ha a terv amúgy korrekt volt, tudomásul veszik, hogy a diák képességeibõl ennyi tellett. Ez rendben van, de a terv hiánya vagy komolytalansága nincs rendben, az külön büntetendõ.
Különösen a projektek vége felé mentek az agyamra az amerikai producerek, amikor már csak néhény rejtélyes hibát kellett megtalálni és kijavítani. Naponta megkérdezték, hogy mi a tervem. Mittomén - keressük a hibát gõzerõvel, mihelyst megtaláljuk, javítjuk és küldjük. Dolgozunk keményen, éjjel-nappal. Ez színigaz volt, de válaszként teljesen elfogadhatatlan. Idõvel megtanultam, hogy nap mint nap ki kell találnom valami mesét arról, hogy pontosan mikor mit és hogyan keresünk majd, és ha eddig és eddig nem lesz meg (cut off time), akkor mit csinálunk. Például lebutítjuk a programot úgy, hogy ugyan kevesebbet fog tudni, de a hibát kikerüli. Ezt nem kitörõ örömmel, de majdnem mindig elfogadták a producerek. Persze mit is tehettek volna egyebet a fejlesztés ilyen késõi szakaszában, a határidõ egyre fojtogatóbb szorításában. Mégis fontos volt, hogy nyugodt lélekkel fogadják el a terveinket, mert ezen múlott, kapunk-e következõ projektet.
Ezek az ostoba tervek majdnem mindig kiválóan mûködtek: szinte sohasem kellett olyan kényszermegoldásokhoz folyamodnunk, mint például a lebutítás. Az a tény, hogy megmondtuk, mi lesz, ha eddig és eddig nem kerül elõ a hiba, mintha megijesztette volna a hibákat, és elõbújtak. Általában az utolsó utáni percben, amikor emiatt az egész tervet fel kellett rúgni, mivel a cut off time ugyan eljött, de már nem volt értelme betartani. Ezt a producerek mindig elfogadták; az sohasem zavarta õket, ha a mai terv nem volt összhangban a tegnapival. Csak minden pillanatban legyen egy elfogadható terv.
A legnagyobb különbség az amerikai és a magyar mentalitás között akkor domborodott ki, amikor egyszer, terv ide vagy oda, a fejlesztés mégsem sikerült, és elbuktunk egy projektet. Csendesen iszogattunk amerikai kollégáinkkal, ez a viszkizés afféle projektsirató volt. Mindenfélérõl beszélgettünk, kerültük a bukás témát, de azért csak arra kanyarodott a szó. Ekkor mondta a producerünk: at least we tried, legalább megpróbáltuk. Megütötte a fülemet a hanghordozása: nem volt benne semmi melankolikus. Sõt, kifejezetten optimistán mondta, talán még össze is ütöttük volna a tenyerünket, ha nem bénázom el. De én teljesen meg voltam zavarodva.
Ha mi ilyet mondunk, abban benne van, hogy a dolog úgyis eleve reménytelen volt. Balsors, akit régen tép. Rajtunk német dúl, rajtunk török jár. Ha egy amerikai azt mondja, hogy legalább megpróbáltuk, az egészen mást jelent. Legalább megpróbáltuk, adtunk egy esélyt a sikernek. Megtettünk minden tõlünk telhetõt. Abban, hogy at least we tried, magától értetõdõen benne van, hogy igenis legközelebb is meg fogjuk próbálni, tanulva a mostani kudarcból, még jobb tervekkel.
Ha én közben magamban csendesen mosolygok, hogy persze azok a tervek is színtiszta blöffök lesznek, az egyáltalán nem zavarja az amerikai producert. Mosolyogjak csak magamban, az jól áll nekem, de hangosan nehogy mondjam, mert azzal azt bizonyítom, hogy velünk többet nem szabad kezdeni. Holott õ akarna, mert látja, hogy jól hajtottunk, és komolyan adtunk egy esélyt a sikernek.
